Paula Hawkins: A lány a vonaton

Nem egy friss könyv A lány a vonaton, de biztos sokan emlékeztek még rá, hogy mekkora szenzáció volt. Sokáig húztam, halasztottam az elolvasását, de most még a regény alapján készült filmet is megnéztem.

Fülszöveg: 

Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.

És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.

A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.

Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton 

***

Könyvek terén nem vagyok egy nagy thriller rajongó, vagy legalábbis kevés ilyet olvasok, a legutóbbi talán a Holtodiglan volt, de az is már régen, pedig annak az olvasása után is megfogadtam, hogy több thrillert fogok olvasni.

A lány a vonaton szerintem egy kifejezetten női thriller, hiszen a főszereplő, Rachel mellett két másik fontos szereplő is van benne, Megan és Anna. Ők hárman látszólag gyenge személyiségek, de mélyen nagyon is erősek és ők tartják össze a történetet. A férfi szereplők viszont talán a kelleténél negatívabban, agresszívabban vannak beállítva, legalábbis túl nagy a kontraszt a két nem között, így én már kicsit passzív-agresszív feminista regénynek is nevezném.

De ez már a nagyon átgondolt véleményem, mert a könyv csak úgy magával ragadott, mint ahogy sokan másokat is. Egy-két nap alatt elolvastam. Túlzásnak tartanám az írónőt olyan klasszikus írókhoz hasonlítani, mint Hitchkock vagy Agatha Christie és szerintem a Holtodiglan is egy másik kategória, de a maga nemében, arra hogy magával ragadjon, izgassa az embert és csak olvassa és olvassa a lapokat, arra tökéletes. Nekem is nagyon tetszett és örültem a váltott nézőpontoknak meg a múltbeli visszatekintéseknek, mert bár nagyon együtt tudtam érezni a főszereplővel, de önmagában az ő szemszöge kevés lett volna.

Ha még nem olvastátok nagyon ajánlom A lány a vonatont, mert tényleg egy tök jó kis thriller és a történethez úgy gondolom így vagy úgy, de nagyon sokan tudnak kapcsolódni. A második könyvét, A víz mélyént is szeretném elolvasni.

A filmről:

Mindig úgy kezdek neki egy regényből készült filmnek vagy épp megyek egy színházi előadásra, hogy próbálom nem azt várni, hogy 100%-osan az eredeti történetet fogom látni. Egy idő után általában sikerül is elvonatkoztatnom, de most erre nagyon nem is volt szükség, mert szinte teljesen történethű lett az adaptáció. Éppen ezért nem is kötött le annyira a film, nem volt min izgulmon. Ettől függetlenül, aki nem ismeri a történet egészét, annak ajánlom, mert nagyon hangulatos, feszültséggel teli lett. Emily Blunt pedig az egyik kedvenc színésznőm és szerintem nagyon jól alakította a főszereplő Rachel-t.

Erős nők mindenhol

Lassan már a csapból is a "feminista filmek" folynak, erős, céltudatos, egyedülálló nőkkel. A disztópiáknak is mind női főszereplője van, nem is beszélve az új Star Wars filmről. Eddig tűrtem a divatot és be is hódoltam neki, de kezdek besokallni. Mégis csak meg kell nézni az általam nemrég megnézett filmek listáját és tádááám... erős nők mindenhol.

Liza, a rókatündér

Talán a Liza kicsit kilóg sorból, de az szerintem elmondható, hogy az elmúlt évek egyik legjobb magyar filmje. Valóban kicsit Amelie csodálatos élete beütése van, de nem túlzó mértékben. Japán hagyományra, mondára épül a kívül-belül csodálatos film, a látványvilága pedig szerintem nagyon el lett találva. Liza egy kedves karakter, aki a légynek sem tudna ártani. Úgy sikerül érvényesülnie, hogy végig ilyen kis aranyos marad, na meg némi csoda is közre játszik azért a történetben.

Vadon/Wild (2014)

Talán elcsépelten hangzik, hogy egy fiatal nő erőt vesz magán és a múltban elkövetett hibái miatt végig csinálja a Pacific Crest Trail-t vagy bármi mást egy másik regényben/filmben, de ez engem még mindig meg tud fogni. Nem hiába az egyik kedvenc regényem az Eat, Pray, Love (a filmről ne beszéljünk, az olyan, mintha nem is a könyv alapján készült volna).

Sikerült ebből a történetből egy nagyon-nagyon egyszerű, szinte egyszereplős filmet készíteni, ami után Reese Witherspoon-t többé már nem Doktor Szösziként könyveli el az ember. A gyönyörű amerikai hegyvidékről pedig ne is beszéljünk.

Cheryl Strayed: Vadon

Anyám és más futóbolondok a családból  (2015)

Nem gondolva Ákosra és az ő híres-hírhedt nyilatkozatára, azért vannak nők, akikhez az anya szerep illik a legjobban. Fekete Ibolya olyan filmet alkotott, ami ízig-vérig, egyszerűen elképesztően magyar. Bár a film drámaként van megjelölve a még a 21. században is érvényes történések, beszólások miatt nevettünk rengeteget rajta anyával a moziban. A főszereplő Gardó Berta, egy erdélyi lány, aki végigköltözte a családjával az egész 20. századot és lassan 100 évesen elmeséli az egész történetet a lányának. Amiket különösen szerettem azok a bevágott korabeli videófelvételek a második világháborúról vagy éppen '56-ról. Még hangulatosabbá tették az egészet. És a végén a közös pityergés is megvolt.

Életem értelme/ One True Thing (1998)

Egy régebbi film, ami megmutatja, hogy Renée Zellweger a Bridget Jones előtt is létezett, Meryl Streep pedig már 20 éve is egy csoda volt. Az M2/Petőfi TV-n adták pár hete és gondoltam belenézek, mert a drámák a gyengéim. Sikerült ott ragadnom a TV előtt és sajnos erőteljesen bele is éltem magam a filmbe. Mennyire megváltoztatja egy család életét, ha az egyik családtag halálos beteg lesz... Megerősödnek és elromlanak kapcsolatok. Vagy csak látszólag van ez így és halál csak előhozza ezeket a dolgokat? Nagyon nagy hatással volt rám. Azok a filmek lesznek majd évek múltán a kedvenceim, amelyek egyszerűen nem hagynak nyugodni. Ez is sokszor eszembe jut. Így nem láttam még anya-lánya kapcsolatot ábrázolni.

Joy (2015)

Ha olyanom van (egyszer egy évben), akkor beülök egyedül a moziba. Az egyik vizsgám után levezetésként elmentem megnézni a Joy-t, mert annyira reklámozzák és hát ott van Jennifer Lawrence is. Vegyes érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, ami egyébként állítólag igaz történeten alapul, mert nagyon jól tükrözi azt, amiről a "bevezetésben" írtam, hogy kezdjük túlértékelni azt a fenenagy egyenrangúságot. Jennifer Lawrence, mint mindig (szerintem) hatalmasat játszik a filmben, de azt hozzá kell tenni, hogy ez a szerep egyszerűen őt kívánta. Miatta és a hatalmas erő miatt, amit a történet sugároz el is hittem, hogy jó ez a világnézet, amit igyekeznek lenyomni a torkunkon, de a film végén kicsit meglepődtem majd megbotránkoztam. Igen, mert nem az lett a vége, amit vártam és azt szeretném, hogy más nők filmjének azért ne ilyen vége legyen. Persze ezt is ajánlom, csak érdemes nem bedőlni neki.

Charlotte Bronte: Jane Eyre

Ahogyan belekezdtem a regénybe és a 40. oldal után átestem abba az olvasási fázisba, hogy már nem érdekel a külvilág, se az idő múlása, egyszerre mégis elkezdtem ostorozni magam, hogy miért is nem olvastam én ezt már sokkal előbb. A Bronte nővérektől szinte már mindent olvastam és a regényeik a kedvenceim közé tartoznak, de a Jane Eyre-től valamiért féltem (lehet, hogy a nyelvezete vagy a hossza miatt is ódzkodtam tőle) és mindig félretettem a gyönyörű rózsaszín borítós 1976-as kiadásomat, amit még a Rukkolán szereztem pár éve. De mire a történet végére értem, már úgy éreztem jobb volt ezt most olvasni, mert mondjuk 15 éves koromban teljesen máshogyan értékeltem volna a regényt és nem is értettem volna meg annyira a lényegét.

A Jane Eyre-ben E/1.-ben elbeszélve ismerhetjük meg az angol árva lány, Jane életét, akit szülei majd nagybátyja halála után a nagynénje vesz gondozásba. Jane elmeséli élete minden fontos mozzanatát, az örömteli és a szomorú pillanatokat, egészen odáig, ameddig meg nem találja, hogy mi az ő életének az értelme. Bár a regényben sokszor megjelenik az utazás, a kalandok utáni vágy, szerintem ez így is egy nagyon kalandos és izgalmas történet. Emellett pedig, ahogy a nővérek regényeire jellemző, megjelenik benne a rejtély, a balsejtelem, a szenvedély, az őrület. Mindez egy elképesztően tiszta lány szemüvegén keresztül, az általam imádott ködös, esős angol tájban. 

Én a történetről nem szeretnék több mindent elárulni. Szerintem nagyon sokan ismerik miről szól, mert ezer meg egy filmváltozatot készítettek belőle és egy olyan regényről van szó, ami a későbbi, akár a kortárs regényekben is gyakran megjelenik (Emlékszem anno az Üvöltő szeleket a Twilight miatt olvastam el.). Aki pedig esetleg nem ismerné, annak legyen meglepetés. Lesz min meglepődni.

Én úgy vágtam bele a regénybe, hogy azt hittem teljesen tudom miről szól. Valamikor régen láttam részleteket a '97-es filmváltozatból, amiatt gondoltam ezt. Így mikor elértem a regény 2/3-ig, akkor jöttem rá, hogy egy csomó dologról nem volt tudomásom. Először örültem ezeknek az eddig "ismeretlen" részeknek, a sok új szereplőnek, de mégis úgy éreztem, hogy az írónő úgy húzta ezt a sztorit, mint a rétestésztát. Egyszerűen annyira vágytam rá, hogy vége legyen, hogy az ismert végkifejlet egyáltalán nem tudott megnyugtatni. 

A regény befejezése utáni napon megnéztem a 2011-es filmváltozatot. Michael Fassbender rajongóinak kötelező, hiszen ő játssza Mr. Rochester-t. És bár nagyon sok kivetnivalót találtam a filmben, valahogy mégis annak a vége adta meg a megnyugvást, amivel végre tisztán tudom értékelni a regényt.

Számomra sok rész szappanoperaszerű volt és a végére az írónő mintha elveszítette volna azt a kifinomult, de mégis haláli egyszerű stílusát. Ugyanakkor azt érzem ezzel a történettel kapcsolatban, amit csak  nagy-nagy kedvenceimre szoktam mondani, hogy minden benne van, hogy minden fontos kérdés, amelyet az emberek feltesznek az életük során, azt felteszi Jane is. És megtalálja rá a saját válaszait. Bármi is a történet vége, ő egy igazi feminista karakter.

Az én kedvenc szereplőm viszont Helen Burns volt, Jane barátnője az árvaházban. Talán tőle tanultam a legtöbbet, még a történet a legelején.

Nem volt számomra tökéletes, de mégis nehezen találtam rá megfelelő szavakat. Mindenképpen érdemes elolvasni. És nem csak a gyengébbik nem tagjainak!

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Nagyon jól néz ki az új kiadás, 

Ha Isten is úgy akarja, szeptembertől pszichológiát fogok tanulni valahol az országban. Viszont azt is szeretem hozzátenni, hogy ha kevésbé lennék humán beállítottságú, valószínűleg orvosira jelentkeztem volna és a jövőben talán pszichiáterként dolgozom. Ennek az az oka, hogy rajongom az őrült emberekért, illetve mindenkiért aki kicsit is eltér az átlagtól. Lehet, hogy valaki számára ez ijesztő, de nekem természetes. Ez lehet az egyik válasz arra is, hogy miért szeretek olvasni. Hiszen aki olvas, az tulajdonképpen sokkal több embert ismer meg az élete során, mint aki nem olyan szívesen vesz a kezébe könyvet.
Viszont az, hogy pszichológia szakra jelentkeztem, még nem jelenti azt, hogy imádok száraz pszichológia témája könyveket olvasni, inkább maradok a "gyakorlatibb" olvasmányoknál, amilyen Elizabeth Wurtzel könyve is, aki a Prozac-országban kendőzetlenül írta meg depressziójának történetét. Egy cenzúrázatlan Üvegbura, de nekem most már ugyanolyan alapmű, mint Sylvia Plath regénye.

Amikor a szerző elkezdte megírni ezt a regényt, még ő sem gondolta, hogy mennyi embernek segít majd ezzel. Azoknak, akik hasonló dolgokon mentek és mennek keresztül, mint Elizabeth, és azoknak is, akik a depressziót csak egy hisztinek képzelik.

A címből az várható, hogy az egész regény egy kampány az antidepresszánsok mellett vagy ellen, de inkább úgy nevezném, hogy "nyomasztó emlékek gyűjteménye". A szerző mindent feltár a családjáról és saját magáról már a gyermekkorától kezdve, hiszen Elizabeth-et már nagyon fiatalon megtalálta a depresszió. Szüntelenül magyarázatot keres, meg akarja indokolni, hogy miért alakult ki nála ez a betegség, de közben mindig ott bujkál a tehetetlenség érzése. Nem ok nélkül, hiszen a regény nagy részét a szerző még depressziósan írta, így ennél hitelesebb már nehezen lehetne.

de így olvasás után,
a régebbi borító jobban
 illik a történethez.

Biztos emiatt volt az is, hogy a könyv olvasása közben sokszor én is átmentem a depressziót lefitymáló emberbe és úgy megráztam volna Elizabeth-et, ahogy ott feküdt a fürdőszoba padlóján, hogy "az Isten szerelmére, embereld már meg magad és kezdj el végre élni!".
Ilyen témában amúgy is befogadóbb vagyok és próbálok még együttérzőbb lenni. Ez a regény pedig arra döbbentett rá, hogy ameddig saját magam meg nem élem ezt a helyzetet, addig nem fogom soha száz százalékig megérteni. Ezért ajánlom mindenkinek, mert megtanít rá, hogy ne ítéld el azt, amit nem ismersz, hanem inkább próbálj meg segíteni.

Amit még feltétlenül kiemelnék, az pedig a korrajz. A szerző a saját emlékei és érzései mellett a 70-es és 80-as évek Amerikáját olyan jól átadta, hogy kedvem lett volna visszarepülni az időben. Nem mondom, hogy 2015-ben rossz 19 évesnek lenni, de akkor is kipróbáltam volna. A zene, a ruhák és a teljesen más életfelfogás. Ha nem is hosszú távon, de legalább egy napra szívesen élnék a 80-as években.

Végezetül visszatérve a címhez. A Prozac nevű gyógyszer csak az utolsó fejezetben kap nagy szerepet, amikor is a szerző rávilágít, hogy az, ami az ő és még sok más ember életét megmentette, mennyire mérgező hatású is lehet. Figyelmeztet arra, hogy ha az emberiség felfedez valamit, ami hasznos, azt egy idő után hajlamos túlzásba vinni. És az a másik indok, hogy miért nem leszek pszichiáter. Én az emberi lélekben hiszek, nem a gyógyszerekben. Egy olyan országban, ahol túljelenkezés van a pszichológia szakokon, de az emberek nem hisznek az "ép testben, ép lélek" mondásban és még mindig "ciki", ha valaki pszichológushoz jár.
Nagyon örülök, hogy mostanra időzítettem ezt a posztot, mert a Germanwings katasztrófája kapcsán van egy újabb érvem, hogy miért fontos nem csak testünk, de a lelkünk egészségére is odafigyelni, és hogy a szakemberekre igenis szükség van.

Ezen a linken egy rövid, tömör, de a lényeget nagyon jól kiemelő cikket olvashattok. Elizabeth Wurtzel könyvét pedig ajánlom mindenkinek, nem csak azoknak akik, akik érdeklődnek a téma iránt. Nem száraz, nem szájbarágós, csak nagyon őszinte.

A regényből film is készült, Christina Ricci főszereplésével. Tudom, már unalmas, hogy minden adaptációt lehúzok, de Christinán kívül nekem nem tetszett benne semmi. Teljesen másra épül, mint a regény. Inkább ráhangolódásnak ajánlom a könyv előtt. Egyedül az dobott rajta, hogy nincs a filmnek magyar szinkronja, így felirattal néztem.

Januárban olvastam

A január könyves szempontból hihetetlenül felülmúlta a várakozásaimat. Nem csak azért, mert a nem létező szabadidőmhöz képest viszonylag sokat olvastam, hanem mert idén még csak olyan könyvek kerültek a kezembe, amiket nagyon-nagyon szerettem. Ezt bizonyítja az is, hogy blogolás helyett inkább olvastam és képzeletbeli halomban állnak a még nem értékelt könyvek. Hogy ne maradjon ki semmi, A nagy Gatsby és az Aktus mellett itt van egy-egy rövid értékelés a maradék 3 könyvről.

Szabó Magda: Az ajtó

Tavaly már olvastam ezt a Szabó Magda regényt, de mivel emelt tétel, így most elolvastam újra. Első olvasásra nem hagyott bennem mély nyomot, talán azért, mert mindenki rébuszokban beszélt róla és nagyok voltak az elvárásaim. Viszont másodjára szerintem pont jó időben "talált meg" a regény. Néha ijesztően bele tudtam élni magam a két főszereplő helyzetébe, egyszer Emerencre haragudtam, máskor az írónőre. Bár egyszerre említettem a két szereplőt és a könyvből készült film is a két ellentétes karakter "harcát" reklámozza, mégis úgy érzem ez a történet legfőképpen Emerencről szól, aki egy igazán egyedülálló szereplő, nem csak ebben a regényben, hanem úgy eddigi olvasmányaim során is. 

A filmet is sikerült megnézem, de tőlem már megszokhattátok, hogy nem vagyok elnéző a könyvadaptációkkal szemben. Helen Mirren őstehetségén kívül a film a regény nyomába sem ér. Az az érzésem a filmmel kapcsolatban, hogy nincs érzésem, semmit nem váltott ki belőlem. Vagyis de, az utolsó jeleneten sírtam a röhögéstől, hogy hogyan lehet valamit ennyire elbagatelizálva lezárni.

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Még csak február eleje van, de azt hiszem ez a regény benne lesz  az év végi toplistámban. Tudtam én, hogy tetszeni fog, nem hiába szeretik annyian, de erre igazán csak 50-60 oldal után jöttem rá. Mindkét főszereplő kissé furcsa személyiség, de mégis sokkal hétköznapibbak, mint általában a tiniregények főszereplői, hiszen az író nem akarja őket tökéletesnek beállítani. A fokozatosan kialakuló szerelmük pedig maga a nagybetűs CSODA. Végre egy olyan fiataloknak szóló regényt olvastam, amiben nem csak úgy egyik percről a másikra imádjuk egymást, hanem gyönyörűen és hitelesen van megörökítve minden mozzanat. Emellett pedig felvet egy komoly problémát is az írónő, ami hatalmas pluszpont. A végét kicsit megkönnyeztem és egyszerre utálom és imádom, de így kellett lennie.

Matthew Quick: Napos oldal

Ritkán fordul elő, de a Napos oldal esetében a filmet láttam először még pár éve és Jennifer Lawrence felejthetetlen alakítása mellett Pat apjának őrült foci rajongása maradt meg nagyon. Igazából a fiatalabb énemmel még rokon is ez a viselkedés, mert 3-4 éve egy hétig depressziós voltam, ha Lewis Hamilton kiesett egy F1-es futamon. A rajongásom megmaradt, csak némiképp enyhült, de abszolút megértem Pat apukáját. Az egyszerűen szörnyű, ha veszít a kedvenc csapatod. :D

Na de a könyv. Lehetetlen számomra is, de szerintem a film nagyon jól átadta a történetet. Tulajdonképpen olyan volt olvasni a könyvet, mintha a filmet nézném, csak pluszba még jobban megismerhettem Pat gondolatait, ezáltal a karakterét is jobban megszerettem, mint a filmben, amiben inkább Tiffany dominált nekem. Számomra nagyon hiteles volt minden, amit Pat a "naplójába" leírt, az író remekül belehelyezkedett ebbe a mentális problémákkal küzdő szerepbe. Érdekes volt, hogy olvasás közben hol belehelyezkedtem a történetbe és Pattel együtt szomorkodtam vagy épp örültem, hol pedig kívülről szemléltem a történetet és jókat mosolyogtam Pat gondolatain. 

Ha eddig nem ismertétek nagyon ajánlom, mert nem mindennapi sztoriról van szó. Szerintem hamarosan megint megnézem a filmet. :)

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

Egy nagyon meghatározó könyvélménnyel kezdtem az újévet. Már régóta várólistás volt nálam Fitzgerald leghíresebb műve egyrészt a  2013-as film miatt, másrészt, mert az osztályfőnökömnek és egyben volt magyar tanáromnak az egyik kedvenc könyve. Ha hiszitek hanem, én adok a magyar tanáraim véleményére, biztos azért, mert világ életemben ez volt a legutáltabb tantárgyam. :D

A regény elkezdéséig kb. annyit tudtam a történetről, hogy 20-as évek, jazz, partik ezerrel na meg van ez a Gatsby, aki rohadt gazdag és hozzá még őrülten szerelmes is. Haladva a lapokkal igazából egészen az utolsó két bekezdésig is csak azt éreztem, aztán megértettem mindent, legalábbis a rám eső, engem érintő részt biztosan.

Ami teljesen váratlan volt számomra, hogy a történetet egy külső elbeszélőtől, Nicktől halljuk, akit szerintem nyugodtan nevezhetünk Fitzgerald alteregójának. Nick írónak készült, aztán mégis úgy döntött, hogy kipróbálja magát a bankszakmában és a New York melletti, egyébként csak kitalált West Egg-be költözik. Az unokahúgánál, Daisynél tett látogatásakor hall először Jay Gatsbyről, a gazdag szomszédjáról, aki minden este partit ad a villájában. Egy este ő is meghívást kap a partira, ahol megismerkedik a különös múltú Gatsbyvel és feltárul előtte egy különleges karakter és egy régi szerelem.

A klasszikusoktól mindig félek egy kicsit, ennél sem volt másképp. Azt hittem nehéz lesz a nyelvezete, nem fogom érteni, döcögve fogok haladni, de már az elején rájöttem, hogy kár volt aggódnom. Az író nagyon világosan fogalmaz, a történetvezetés sodró, lendületes. Nagyon nehéz volt letenni, bár ez a kissé felszínes látásmódom miatt is volt. Faltam a lapokat, mintha egy szappanopera részeit nézném szüntelenül egymás után, vártam, hogy mikor lepleződnek le a szerelmesek, Nicknek mikor jön össze végre a nő. Aztán megtörtént a nagy dráma, mint úgy általában a szappanoperákban, de nálam a befejezésben, mikor végre minden lecsillapodik, akkor volt meg a katarzis.

Mert a zöld fény az csak görögtűz. Minden változik, minden múlandó. Nem ide kapcsolódván, de Katie Holmes mondta egy interjúban "Vigyázz az álmaiddal, mert valóra válnak!" Én pedig A nagy Gatsby kapcsán hozzátenném: Vigyázz az álmaiddal, mert előfordulhat, hogy nem válnak valóra.

*

A regény persze meghozta a kedvem a filmhez is, az újhoz, amiből kerek 10 percet bírtam végignézni. Persze majd még próbálkozom, amikor már nem leszek ennyire telítődve a valódi történettel. Mindenesetre arra rájöttem, hogy a film közel sem azt adja/akarja adni, amit a regény.

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Hát igen, komisz vagyok. Elrontom a végét nemcsak az egész könyvnek, hanem ennek a résznek is. Előre elmondtam nektek két eseményt, mert nem nagyon érdekel, hogy izgalmasan meséljek. Unom a rejtélyeket. Fárasztanak. Tudom, hogy mi fog történni, így hát ti is tudjátok. Az odáig vezető machinációk azok, amik kétségbe tudnak ejteni, amik zavarba ejtenek és megdöbbentenek. Azok érdekelnek.

Mondja nekünk Halál pajtás, A könyvtolvaj elbeszélője, közel a történet felénél. De már előtte is incselkedik velünk, elárulja kik halnak meg, kik maradnak életben és minden fontos eseményt előrevetít. Én nem haragszom rá érte, hiszen Ő az, akinek ehhez a legnagyobb joga van, hiszen háromszor találkozott Liesellel és ő olvasta a történetet, mindent tud, mindent megtehet és meg is teszi. Pazarul.

A könyvtolvajt még 2010 karácsonyára kértem és kaptam, pár hónapon belül el is olvastam és a kedvencemmé vált azon nyomban. Idén pedig a könyvből készült film megjelenése előtt megjött a kedvem, hogy újraolvassam. Három év alatt  sokat változik az ember, különösen ha arra gondolunk, hogy 15 évesen olvastam először Liesel történetét, így most már érettebben még jobban átéreztem és ha lehet még fokozni, akkor még nagyobb kedvencemmé vált. 

Mindig az a mérvadóbb és számomra szórakoztatóbb történelmi témájú regény, ami az átlagemberek életét mutatja be. Hiszen ha belegondolunk mindig ők voltak többen, mindig ők voltak a legnehezebb helyzetben, örökös várakozásban, hogy legyen már valami változás, vagy éppen maradjon miden a régi, megszokott kerékvágásban.

Liesel is azt szerette volna, ha az édesanyjával és az öccsével maradhat a II. világháború idején, de az öccsét a Berlinbe tartó vonatúton elvesztette és egy házaspárhoz, Rosa és Hans Hubermannhoz került. "Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek." - ahogy a fülszövegben is áll. Egy olyan kislányé, aki könyveket lop és aki megérintette a Halált.

A történetet tehát a Halál elbeszélésében olvashatjuk, aki Liesel öccsének a halálakor figyelt fel Liesel-re és utána többször is találkozott vele Liesel életének bizonyos szakaszaiban. A Halál, azonban a mindenttudó elbeszélő magatartásának egy kicsit szokatlan módját választotta, mindent elárult előre, aztán fejtette csak ki a történetet. Egyéntől függ, hogy ez kinek tetszik, nekem nem volt vele problémám, mert engem is a "machinációk" érdekeltek, azok a történések, amelyek aztán elvezettek a végkifejletthez.

És ez a különleges elbeszélő nagyon jól végezte dolgát, szimpatikus volt a háborúellenes hozzáállása illetve, hogy sokszor színeken keresztül írta le az embereket, az időjárást stb.

Ez a cselekmény részletességére törekvés nekem teljesen átjött. Sokszor úgy olvastam a könyvet, mintha egy átlagos történet lenne egy átlagos időszakban, hiszen a bombáktól való félelem mellett ugyanúgy a legtisztább, de mégis a leghétköznapibb érzések kaptak helyet, mint Rudy és Liesel gyerekkori szerelme vagy Max, a zsidó bokszoló és Liesel szétszakíthatatlan barátsága. 

Címéhez hűen pedig, sokat van szó a regényben  könyvekről, amelyeknek Liesel a rabjává válik, szinte sóvárog utánuk. Szeretem, amikor valaki rá akar világítani, hogy a könyveknek, a történeteknek, a szónak milyen nagy hatalma van, és az író erre törekedett. Egy kicsit meseszerű, enyhén misztikus történetben mutatta be a háborúk legnagyobb hőseit és azt, hogy bárhonnan is induljunk, bárhová is jussunk, a vége mindig ugyanaz. Az utat kell kitölteni, megfelelően, sok-sok szeretettel.

Nagyon egyszerű nyelvezetű, meglepően olvasmányos regény, szívbemarkoló, tele szerethető karakterekkel. 

Kérlek benneteket, higgyetek nekem, amikor azt mondom, hogy minden egyes lelket úgy vettem a karomba azon a napon, mint egy újszülöttet. Még meg is csókoltam néhány elgyötört, mérgezett arcot. Hallgattam utolsó elhaló sikolyaikat. A francia szavaikat. Láttam szerelemlátomásaikat, és megszabadítottam őket a félelemtől. 

Értékelés: *5/5



Ti láttátok már a filmet? És ha igen, hogy tetszett?
Őszintén szólva én a trailerből érzem, hogy a könyv hangulatát nem kapták. el. Persze azért meg fogom nézni, csak vannak baljós előérzeteim...

Olvasási válság Csontvárosban

Válságba kerültem olvasás téren, bár az előző években megfigyeltek alapján nem is olyan meglepő a dolog. Év elején valahogy soha nem ment annyira, talán mert a karácsony miatt megszaporodnak  a saját olvasatlan könyvek, a könyves polcom roskadásig tele, magyarul már sok a jóból, vagy a sok-sok "tanulni kellene" és "készülni kellene a nyelvvizsgára" gondolat miatt? Nem tudom. 

Minden könyvbe csak belekezdek, aztán megunom, ezért belekezdek egy újabba, azt is megunom és így folytatódik ez tovább a végtelenségig, vagy legalábbis úgy február közepéig.

Persze azért olvasgatok, három poszt is készülőben van, gyűjtögetem hozzájuk a gondolatokat. Az Anna és a francia csókot múlt héten fejeztem be és bár nem aratott nálam osztatlan sikert, azért még kitartok a vörös pöttyöseknél. Kötelezőt is olvasnom kellett a múlt héten, de élvezet volt Az ember tragédiája. Jelenleg pedig a Csillagainkban a hibával próbálkozom másodjára, mert nem volt szerelem első olvasásra. 

Ha már így belemerültem megemlíteném, hogy tegnap végre valahára megnéztem a Csontvárost és pár idegesítő dolog ellenére azért élveztem. Szerintem a karakterek jól el lettek találva, egyedül Magnustól számítottam volna valami extravagánsabb kinézetre, egész kis szolid volt. Clary és Jace viszont isteniek, Lily Collins szépsége enyhén elvarázsolt, JCB pedig nem az esetem, de annyira Jace-es volt, hogy nem lehet nem imádni.

Igazából megértem, hogy miért nem lett a filmnek akkora sikere, mint például Az éhezők viadalának. Nagyon sok dolog el lett a történetben bagatelizálva,  kicsit komolytalannak éreztem igazából az egészet és olyan helyekre tettek nem is vicces, csak annak gondolt beszólásokat, ahol végre érezhetné az ember a feszültséget. Nyilvánvalóan Clary és Jace szerelme az ami miatt végig fennmaradhat a női nézők érdeklődése, így az enyém is, bár a könyvben nem éreztem ilyen hangsúlyosnak ezt a szálat, vagy ha éreztem is, kevésbé volt gyermekded. Összességében viszont abszolút nézhetőnek tartom.

Régóta olvastam már a könyvet, de azért a film miatt most meg jött a kedvem, sőt bár idegenkedtem a folytatástól, most már rá keresek a Hamuvárosra is a könyvtár katalógusában.

Nálunk esett pár centi hó, tökéletes begubózós idő van, már csak sok-sok olvasási kedv kell, valami finom tea, este pedig kezdődik A dal. Én nézem. :)

Menetrend megszakítva! Ezt muszáj megnéznetek!

Kedden elmentünk az osztállyal moziba megnézni A nagy füzetet, amiről mostanában elég sokat hallani. A filmet szeptember 19-én mutatták be, szóval itthon még meglehetősen újnak számít, de külföldön már több díjat is bezsebelt Szász János háborús drámája. Legutóbb Molnár Piroskát, a film egyik főszereplőjét díjazták Chicagóban.

Már a trailert látván teljesen elborzasztott a film, igazából ha nem kötelezően kell megnézni, lehet, hogy jó ideig nem kerítettem volna rá sort, mert egyszerűen már az előzetes is tele van szörnyű, erőszakos jelentekkel. Megnyugtatok mindenkit, az egész film ilyen, plusz olyan gondolatokat ültet el az ember agyában, amire nem sok társa képes.

A nagy füzet a második világháború idején játszódik egy határszéli faluban, egy ikerpár főszereplésével, akiket édesanyjuk a nagyanyjukra bíz, ameddig a háború tart. Apjuk a fronton szolgál és besorolása előtt egy üres füzetet ajándékoz fiainak, hogy ameddig ő távol van abba vezessék, hogy mi történik velük. 

A kisfiúk megtanulják, hogy a háború idején nincs jó és rossz, csak rossz van. A nagyanyjuk éhezteti, sokszor megveri őket és ez arra készteti a testvérpárt, hogy megeddzék magukat, ellenállóak legyenek a fájdalommal szemben és elrejtsék érzelmeiket. 

A film nagyrészt arról szól, hogy mit tesz a háború a gyermeki lélekkel, de számomra a világ összes problémáját felvonultatja, amelyek, ha nem is ilyen formában, de ugyanúgy léteznek most, a 21. században is. Olyan szinten megrázó, sokkoló volt, hogy sokszor eszembe jut azóta is és csak bámulok magam elé, hogy ilyenek vagyunk mi emberek.

Az ikreket játszó fiúk, Gyémánt László és András, 14 évesek és olyan hitelesek voltak. Kiráz a hideg, hogy mekkora tehetség és főképp lelki erő kellett ahhoz, hogy eljátsszák a filmben csak "fiúk"-nak nevezett két karaktert. Molnár Piroska pedig nem hiába kapta azt a díjat, a gonosz boszorka nagyanya szerepéért.

Nem ajánlom mindenkinek, mert elképesztően durva film, hogy még egy szleng szerepeljen a mondatban, nagyon lehozó. Viszont elgondolkodtat és az a legjobb hogy mindenki mást lát majd fontos üzenetnek, visszataszítónak benne, más pártján fog állni és sok minden lesz, amit nem fog megérteni. De ez nem baj, csak azt bizonyítja, hogy mennyire hálásak lehetünk azért az életért, amit kaptunk.

Mivel ez egy könyves blog lenne, megemlíteném, hogy a film Agota Kristof 1986-ban megjelent (nálunk 89-ben) azonos című könyve alapján készült. Azóta már a várólistámra is felkerült.

Fülszöveg:

Valahol Európában pusztító háború dúl. Egy anya vidékre menekíti ikreit a nagyanyjukhoz, a népmesék gonosz boszorkányához. A gyerekeknek egyedül kell megtanulniuk mindent, ami a túléléshez szükséges. Magányosan, éhezve és fázva vezetik naplójukat a Nagy Füzetbe. Följegyzik, mit láttak, mit hallottak, mit tettek, mit tanultak. Szívük megkeményedik, testük megedződik, életben maradnak – de iszonyatos áron. 
Agota Kristof Magyarországon született, Svájcban él, franciául ír – elsősorban drámákat. Franciaországban megjelent s azóta tizenöt nyelvre lefordított első regénye fekete humorral átszőtt mese és fejlődésregény egyszerre. Vízió egy könyörtelen, elembertelenedett világról, a háború és az azt követő ellentmondásos időszak szörnyűségeiről.

Daniel Keyes: Az ötödik Sally

Hogy én mennyire el akartam már olvasni ezt a könyvet és amennyire vártam rá olyan gyorsan be is faltam az egészet. Ameddig olvastam kedvenc könyvként tekintettem rá, aztán pár nap után átgondoltam az egész történetet kicsit változott a véleményem.

Eléggé érdekel a pszichológia és még finoman fogalmaztam, így a téma hihetetlenül elnyerte a tetszésemet - többszörös tudathasadás - félelmetesen hangzik. Sally el sem akarja hinni, hogy amit ő puszta "időkiesésnek" tulajdonít, az idő alatt egy teljesen más személyiség szabadon, hát hogy is mondjam, garázdálkodik helyette. Aztán megismerkedik Roger Ash doktorral, aki felkínálja neki a gyógyulás lehetőségét. Ebbe azonban nem csak Sallynek, hanem Bellának, Nolának, Derrynek és Jinxnek is bele kell egyeznie.

Tehát a történet maga a gyógyulás folyamatáról szól, Sally gyermekkorának feltérképezéséről, arról, hogy mi vezetett a lányok "kialakulásához". És ezek az emlékek sokszor megrázóbbak, félelmetesebbek, mint maga a diagnózis.

Ha valaki szereti a karakterközpontú regényeket, akkor most lubickolhat kedvére, mert nem egyszerű személysigékről beszélünk, hanem az általam olyan sokszor emlegetett túlidealizált "szereplőkről". A feminista művészről, a gátlástalan színészről, a talpraesett naiváról (sokat gondolkoztam ezen, hogy a kettő nem áll-e ellentétben egymással, de szerintem jól leírható vele Derry) és Jinxről, akit magamban csak "sötét oldalnak" neveztem el. Csak azért nem volt bajom velük, mert ők tették ki az egész Sallyt, és ha minden összetevőből belekerül a megfelelő mennyiség, akkor egy igazán szerethető csajszi lesz belőle. 

A cselekmény szerintem meglehetősen gyorsan halad, emiatt vannak fenntartásaim, mert én a "tünetekre" voltam kíváncsi, nem a gyógymódra. Szerintem kevés szólt arról, hogy milyen ezzel a problémával élni, Ash doktor túl korán jelent meg a színen és a gyógyulás elég egyszerűen, rövid idő alatt zajlott le. Az okok viszont, amik a hipnózis alatt derültek ki... hátborzongató, hihetetlen. 

Elkezdődött a szerelem Keyesszel, ami remélem a Virágot Algernonnak után még jobban lángolni fog. :) 

Értékelés: 4/5

***

Ha már tudathasadásról beszélünk, bátran ajánlom az érdeklődőknek a United States of Tara, magyar címén Tara alteregói neveztű sorozatot, ami szintén egy ilyen betegséggel küzdő családanyáról, Tararól szól. És igen, itt nem a gyógyuláson van a hangsúly, hanem azon, hogy milyen helyzetekbe kerülhet az ember, ha ilyen betegségben szenved. Vígjáték, dráma, mindkét kategóriába simán belefér és az alteregói neki se semmik, akárcsak Sallynek. Toni Collette hatalmasat alakít benne. :)

You and me are not like the others - Girls

Most még inkább Hannah-hoz hasonlónak érzem magam, ahogy itt ülök törökülésben az ágyamon, amin mintha egy tornádó pusztított volna, pakolással az arcomon. Azt hiszem megtaláltam a leginkább nekem való sorozatot. Nem a legnagyobb kedvencem, mert a Jóbarátoknak örök életre bérelt helye van a lista legtetején, de egy erős második hely az simán megvan. 

A Girls-ről (magyar címén Csajok, de a továbbiakban maradok az eredetinél) először az egyik barátnőm mesélt, de nem nagyon hatott meg vele, egyrészt mert suli időben egyszerűen képtelen vagyok sorozatozni, másrészt mert már csak a cím, a helyszín és a téma miatt is egy Szex és New York utánzatnak gondoltam. Aztán a napokban az egyik molyocska karcában olvastam újra az HBO sorozatáról, ahol ki volt hangsúlyozva, hogy ennek köze sincs a SATC-hez, így gondoltam adjunk neki egy esélyt. Jól tettem.

A Girls négy New York-ban élő barátnő mindennapjait, problémáit, a kapcsolataik alakulását mutatja be, néha ijesztő valódisággal. A központban Hannah Horvath (Lena Dunham) áll, aki nem mellesleg a forgatókönyvírója és a rendezője is a sorozatnak. Hannah egy duci, hihetetlenül bohém bölcsész leányzó, elég alacsony önbizalommal. Két évvel a diplomája megszerzése után a szülei közlik vele, hogy többé nem támogatját őt anyagilag, így a saját lábára kell állnia, ami egy olyan művészpalántának, mint Hannah, nem tűnik egyszerű dolognak. A képbe pedig bekerül még Adam, az ex-alkoholista, kicsit szociopatának kinéző, de csupaszív asztalos/ács?! is. Emellett pedig ott vannak az állandó konfliktusok a barátnőivel az ambíciózus Marnieval, a hippi Jessaval és az örök kislány Shoshannaval.

A Girls egy Golden Globe-díjas sorozat, ami eléggé megosztja a nézőket. Nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy ez miért van. Azért, mert nem olyan mint a többi, kicsit talán olyan, mint a Skins, hogy a felszín alá megy és a SATC világát lerombolja, mert egy átlag ember világa teljesen más. A Girls-nél könnyebben tudunk azonosulni a szereplőkkel, mert még csak meg sem próbálnak tökéletesnek mutatkozni és mindezt olyan élethelyzetekben, ami bárkivel megtörténhet. Az alapot pedig az egyetem utáni élet adja, amikor rádöbben az ember, hogy hiába tanult évekig, talán soha nem lesz övé az álomállás, az álompasi, az álomlakás és a többi. 

Emellett pedig rejtetten, de rengeteg dologra felhívja a figyelmet: a védekezésre (mert sok szex van benne az nem vitás), a nőgyógyászati szűrések fontosságára és persze a legfontosabbra, hogy a végén úgyis az lesz a legfontosabb, hogy azokkal legyél, akikat szeretsz - a szerelmeddel,a barátaiddal, a családoddal.

Ha pedig a való életről beszélünk, akkor igen, isznak, drogoznak és szexelnek a sorozatban. Aztán megbánják, sírnak, őrjöngenek és újra megteszik.

Lena Dunham most egy istennővé vált számomra, hogy bevállalta Hannah szerepét, megírta és megrendezte ezt a szerintem rohadt jó sorozatot.

Kiegészítésként csak annyit, hogyha esetleg kedvet kaptatok a Girls-höz, akkor lehetőleg felirattal nézzétek, mert a magyar szinkron szörnyű. Két évadot csináltak eddig (összesen 20 epizód, egyenként kb. 30 percesek).

J.R.R. Tolkien: A hobbit

A film megnézése után fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy igen csak jó lenne elolvasni a könyvet. Így már gondolhatjátok, hogy nem volt csalódás a filmváltozat, inkább imádtam, ahogyan most már a könyvet is.

Igazából jelentős előítéletekkel vágtam neki a könyvnek. Valamiért azt gondoltam, hogy hihetetlenül félelmetes lesz és telis-tele körmondatokkal, olyannyira, hogy nem egy oldalt újra kell majd olvasnom. Na most, nem tudom, hogy honnan vettem én ezt a sületlenséget, mert mindennek az ellentétét kaptam már az első oldal után.

Tolkien kezdetben a gyerekeinek mesélgetett egy hobbitról és az ő kalandjairól, csak később vettette papírra a történetet. És a kulcsszó itt van: mese. A mesék pedig általában nem annyira félelmetesek, viszont annál izgalmasabbak és nem hagyható ki, hogy mindig a jó győz bennük.

Tolkien végig tartotta a kapcsolatot velem, ki-kiszólt a legnagyobb kalandok közepette és visszautalt néhány dologra vagy előrevetítette a történéseket. Végig úgy éreztem, hogy fekszem az ágyamban mellettem pedig ott ül Tolkien egy karosszékben és csak mesél és mesél én pedig magamban elképzelem a történetet. Nagyon jó élmény volt a könyv, hiába nem volt annyira szépirodalmi, mint ahogyan vártam. Azért különleges ez a történet, mert egy 10-12 éves gyereknek simán a kezébe adnám, de aztán visszakérném, mert még sokszor el szeretném majd olvasni életem során. Gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt szórakoztató.

Meglepődtem, hogy ennyire tetszett, de tényleg csak jót tudok mondani A hobbitról. Jöhet a Gyűrűk ura, most hogy már tudom, hogy szerezte meg Bilbó a gyűrűt. :)

Értékelés: 5/5

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 308

Na de mi újság a filmmel?

Az első rész merőben más, mint a könyv, de ezt megszokhatnám már. Kb. 120-130 oldal történéseit mutatja be, rengeteg dalolászással, humorosan, hihetetlen látványvilággal és az egyemmegaszívüket törpöcskékkel. Más élményt ad, mint a könyv, talán valamivel izgalmasabb, mint az írott változat. de mégis más, ha készen kapja az ember a dolgokat. Én nagyon várom a következő részt, így pedig különösen, hogy olvastam a könyvet.

Ha olvastátok a könyvet, a film kötelező! Ha pedig láttátok a filmet, indulás a könyvtárba!

Könyvadaptáció: A nyomorultak

Azért is tartom különösen jónak, ha egy klasszikus regényt megfilmesítenek, mert így biztosan lesz legalább pár ember, akiknek a film meghozza a kedvet a mű elolvasásához is. Már a film előtt is szemeztem a Victor Hugo könnyvvel, de a mai mozizás után nyáron biztosan belevágok.

Mivel nem voltam teljesen tisztában a történettel és hiába olvastam sok helyen, hogy ez valóban egy musical, értek meglepetések rendesen, de összességében egyet kell értenem azzal a 3 Oscarral (összesen 8 jelöléssel).

A film első jelenete után már tudtam, hogy a képi világgal nem lesz probléma. Nem azt mondom, hogy túlszárnyalta a Pi életét, de a top 5-ben mindenképpen benne van. Számomra egyszerre volt élethű és színházi díszlethez hasonló az 1800-as évek Párizsa. A sminkek, maszkok is hihetetlenül élethűek voltak azon a rengeteg statisztán, akik a szegényeket alakították.

A szereplőgárda szerintem már eleve a siker egyik kulcsa volt. Russel Crowe, Hugh Jackman (Jean Valjean), Anne Hathaway (Fatine), Amanda Seyfried (Cosette) és Eddie Redmayne (Marius). Mind az öten hatalmasat alakítottak a filmben és hangban is ott voltak. Az én kedvencem Javert volt Russel Crowe alakításában. Már az első perctől kezdve levett a lábamról az erőteljes, férfias hangjával. Két szereplő viszont abszolút meglepetés volt számomra. Helena Bonham Carter és Sasha Baron Cohen. Azt kell, hogy mondjam, ők is szokás szerint hozták a formájukat. Imádtam őket. Az ilyen "eltúlzott" szerepeket egyszerűen nekik találták ki.

A másik meglepetés akkor ért, amikor realizálódott bennem, hogy a szereplők konkrétan nem is fognak beszélni, hanem végig csak énekelnek majd, de a végére teljesen megszoktam.

Áttérve a dalokra, szerintem mindegyik fülbemászó volt a maga módján. Már az első pár szám után eldöntöttem, hogy le fogom tölteni a soundtrack-et.

Azt szerencsére vagy nem szerencsére nem tudom megítélni, hogy mennyire igazadott a könyvhöz a film, de önmagában számomra nagyon jól megállta a helyét. Átjött az üzenete, szinte végig könnyezve néztem,  igazán hatással volt rám. Talán annyi nem tetszett benne, hogy az eleje nagyon gyorsan haladt, a végét viszont   elhúzták, és a Rómeo és Júlia szál (úgy értem Marius és Cosette)  pedig nekem erőltetett volt, de valószínűleg ez a könyvben sem fog majd tetszeni.

Nézzétek meg, mert igazi élmény. Látványos és szívmelengető.

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

Valamikor úgy december elején  a twitteren és a molyon olvasottak miatt nekem is felkerült a képzeletbeli majd a molyos kívánságlistámra is Stephen Chbosky forgatókönyvíró, producer, író és most már rendező első könyve a The Perks Of Being A Wallflower magyar címén az Egy különc srác feljegyzései. A karácsonyfa alatt ugyan nem találkoztam a könyvvel, de a nagymamám rám bízta a döntést karácsonyi ajándékok terén, így a múlt csütörtöki mozizás után (A hobbitot néztük, majd arról is szeretnék írni) megvettem én magam a könyvet. Ha a mainstremséget nézzük, ebből még volt pár darab az Alexandrában, A hobbitból viszont már ki voltak fogyva.

Számomra is hihetetlen, de ebben az évben felülmúltam minden eddigi statisztikát az olvasási "szokásaimmal" kapcsolatban, így már nem lepődtem meg azon sem, hogy a téli szünetben, az egy nap - egy könyv rendszert követem, ezen könyv esetében meg aztán végképp nem tudtam magam türtőztetni, mert egy gyöngyszemmel volt dolgom.

 Charlie legjobb barátja öngyilkos lesz, de ezután a megrázkódtatás után, egyedül el kell kezdenie a gimnáziumot, így elhatározza, hogy elkezd levelezni egy képzeletbeli baráttal. Az iskolában a kirekesztik az amúgy is különc fiút, akit "érdekes módon" felettébb érdekel az irodalom és egészen addig egyedül kell boldogulnia, ameddig egy focimeccsen nem találkozik Patrickkel és a féltestvérével Sammel, akik barátjuknak fogadják őt.

Charlie kb. egy évig levelezik képzeletbeli ismerősével miközben éli a kicsit sem unalmas, drogokkal, szerelemmel teli tinédzser életet, ameddig rá nem jön az igazságra saját magával kapcsolatban.

Persze ez nem ilyen egyszerű. Nem csak szex, drogok meg Rocky Horror Picture Show az egész könyv, hanem annál sokkal-sokkal több. 

Vicces. Hiteles. Megdöbbentő.

Szerintem ez a három szó illik rá a legjobban. Talán szinteknek is nevezhetném őket, mert először "csak" viccesnek tartottam Charlie kalandjait a nála idősebbek társaságában, aztán annyira kíméletlenül őszintévé vált az egész, hogy nem tudtam nem beleélni magam a történtekbe, a végén pedig teljesen sokkolt.

A levélforma valóban sokkal hitelesebb, mintha naplót olvastunk volna, a karakterek pedig tényleg olyanok, akiket megimád az ember percek alatt, miközben a történtet egy leírhatatlan hangulat veszi körül. Igazából tegnap előtt fejeztem be, de már újra szeretném olvasni.

Annyi mindenről szól ez a könyv. Szeretetről, barátságról, megbocsátásról, szabadságról, önismeretről, zenéről, más könyvekről. Megtanít arra, hogy fogadd el önmagad, fogadd el a múltad, lépj túl rajta és azután a jövőd már csak rajtad múlik. Miután befejezed  tényleg úgy érzed, hogy nincsenek korlátaid.

És szerintem is hasonlít a Zabhegyezőre.

Értékelés: 5*/5

Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 240

Természetesen a filmet is megnéztem, ha már a könyv ilyen nagy hatással volt rám, és azt kell hogy mondjam jót tett, hogy maga a könyv írója rendezte. Mostanában már nem nézem olyan kritikus szemmel a könyv alapján készült filmeket, mert rájöttem, hogy nem lehet, vagy csak nagyon ritkán ugyanazt az érzést átadni, mint az írott változatban, viszont újat lehet vele adni. Chbosky nagyon hű maradt a történethez, tényleg nem volt sok változtatás, szerintem remekül átadta a könyv hangulatát a film, a szereplőgárdát meg nehezen lehetett volna ennél jobban összeválogatni. Logan remek Charlie volt, Emma Watsonról eszembe sem jutott, hogy Hermione néz vissza rám a képernyőről, de az abszolút kedvencem mindenképpen a Patrick-et alakító Ezra Miller volt, akinek ezek után nem ez volt az utolsó filmje amit megnéztem. A zenéről meg már sok szó esett a könyvben is, abban sem csalódtam. Öt csillagos film, akárcsak a könyv.