2013. november 10., vasárnap

Neil Gaiman: Sosehol

Eddig nagyrészt olyan fantasykat olvastam, ahol inkább a szerelmi szál került előtérbe, így viszonylag nagy változás volt elolvasni a Soseholt, ami merőben más, bizonyos szemponból sokkal jobb élmény volt.

- Londonban itt-ott megrekedt a régi idő, és ezeken a helyeken a dolgok ugyanolyanok maradnak. Akár a buborék a borostyánban. Londonban sok az idő, valahová mennie kell… nem használódik el mind egyszerre. 

Helyszín a jó öreg, ködös-szmogos London és...ami alatta van. Gaiman egy olyan városhoz nyúlt, amivel nem lehet mellé lőni. Kellően híres, népszerű, mindenki fel tud sorolni legalább pár nevezetességet, de hogy a föld alatt, a világ legrégibb metrója mellett mi rejtőzik? Hát kérem szépen egy másik világ, patkányokkal, patkányszavúakkal és mindenfelé különc szerzettel, akiket az évszázadok és ezredek során London kitaszított magából. Ezt a világot ismeri meg Richard is, a mi kicsit szerencsétlen, ügyetlen főhősünk aki mintegy véletlenül, hatalmas szívének köszönhetően kerül bele a legnagyobb balhéba, egy neves család utolsó életben maradt tagjának, Ajtónak kell segítenie, vagyis inkább nem útban lennie és nem veszélyeztetni mások életét is a saját kis bakijaival.

Szóval ez a történet nem az a megszokott "tökéletesek vagyunk és szerelembe is esünk" sztori. Gaiman egy új komplex világot teremt a 21. századi London alatt, mindezt még megfűszerezve szerethető, sokszor hihetetlenül komikus karakterekkel. Mindenképpen kiemelném a két főgonosz Mr. Croup-ot és Mr. Vandemart, akiken rengeteget nevettem. Amikor gyilkoltak azt is stílusosan tették.

- Uram, tisztelettel emlékeztethetném rá, hogy mister Vandemar és jómagam égettük le Trója városát? Mi hoztuk a Fekete Halált Flandriába. Megorgyilkoltunk tucatnyi királyt, öt pápát, félszáz hőst és két akkreditált istent. Legutóbbi megbízatásunk során halálra kínoztunk egy egész kolostort a tizenhatodik századi Toszkánában. Ha valaki, hát mi professzionális munkát végzünk. 

Amolyan felnőtteknek való meseként tekintek a Soseholra. Kicsit olyan mint a Coraline, hogy 14 év alatt azért nem adnám gyerek kezébe. Kell hozzá egy életkor, amikor a könyvben lévő összes poént és irónikus félmondatot megérti az ember és akkor igazi élmény lesz. Ha pedig a komolyabb dolgok felé tendálunk, van ennek a regénynek egy hatalmas üzenete. Ha úgy érzed nem passzolsz a világba, amibe beleszülettél, próbálkozz London egyik csatornájában és a csoda minden bizonnyal rádtalál. Nem neked kell változnod egy világ miatt. 

Értékelés: 5/5


2013. október 29., kedd

I love you, Varró Dani!

Még mindig nem a beígért posztok egyike következik, de nem mehetek el a másik, múlt héten velem történt csudamesés dolog mellett, találkoztam Varró Danival. Illetve ez a találkoztam szó, annyira jól hangzik, de maradjunk a láttam és hallgattam őt szavaknál, mivel eljött a mi picike iskolánkba és mesélt és felolvasott és nagyon aranyos volt.

Kis késéssel, de láthatóan kifulladva érkezett meg, hatalmas hátizsákkal, olyan volt, mint aki csak úgy bejött az utcáról, ha nem láttam volna már róla képeket, nem gondoltam volna, hogy ő egy országosan elismert költő, akinek a verseit én is annyira nagyon szeretem.

„Harminckét éves múltam el,
csatában mégsem hulltam el,
sínen
se nem.
Csak ámulok, hogy jé, nekem
félig lefolyt az életem
gügye
ügye...”
 (Harminckét éves múltam, önfelköszöntő költemény)

 Először a suliújságos csajok interjúvolták meg ott, mindenki előtt. Szerintem nagyon jó kérdéseket tettek föl, de természetesen a válaszok mindent felülmúltak. Varró Dani hihetetlen őszinte és közvetlen volt, bár mondjuk akinek ilyen érdekes és szórakoztató az élete annak nem kell takargatnia semmit. Mesélt arról, hogy a testvérének nagy része volt abban, hogy belefogott az írásba, mondván "nehogy már valamiben jobb legyen mint én", hogy mennyire nem foglalkozik azzal, hogy sok helyen 36 évesen már érettségi tételként szerepel, csak a fenyegető levelek emlékeztetik erre és azt is megosztotta velünk, hogy az újszülött kisfiát Ady Párisban járt az Ősz című versével nyugtatta meg.
Az interjú után pont befutott a beszélgetőpartnere is, aki az elején már nagyon nem is tudott mit kérdezni annyi mindenről volt előtte szó. Aztán szóba került a Nyuszika trilógia, amit a költő 12 éves korában írt a Toldi mintájára, mert úgy gondolta ettől majd országosan híres lesz, ami ha akkor nem is, de pár évvel később be is következett. Olvasott fel sok verset, részleteket a Túl a Maszat-hegyenből (még nem olvastam tőle, de be fogom pótolni!) és pár éve megjelent mondókás könyvéből is. 
Valahogy elvarázsolta közönséget hanyag, de kedves stílusával, mindenki mosolygott, nevetett. Nekem a legszembetűnőbbek a hatodikosak voltak, akik valami olyan áhítattal figyeltek és kacagtak. Mindenkit megfogott, hogy már rá is nyomtak a lájk gombra facebook-on és aki még tudta, kikölcsönözta a Túl a Maszat-hegyent a sulikönyvtárból.

Az én legkedvencebb Varró Dani versem a Bögre azúr kötetben megjelent Mozi, ami különösebben nem aranyos, nem vicces, hanem olyan hanyagul hangulatos darab.

Mozi
van úgy hogy tévedésből megszeretnek 
és átkozódsz az isten tudja mér 

van úgy hogy évek óta ezt kerested 
de mégse mész be nincs pucádba vér

van úgy hogy reccs és nincs ki 
megragassza 

kidől a kóla a farmerodra szárad 
van úgy hogy köpsz az ébredő tavaszra 
és otthon ülsz egész nap mint az állat

van úgy hogy sörre gondolsz és perecre 
plasztik babácskák szőkesége húz 

van úgy hogy több az este mint a lecke 
bedobsz egy ötvenest you win you lose

van úgy hogy állsz a 
könny meg mint a charleston 
pereg pereg akár ha film a vásznon

Mindig a végére hagyván az életrajzi dolgokat, mert én azt feltételezem, hogy Varró Danit mindenki ismeri, de ugyebár tévedhetek... Ki is ő valójában?
36 éves költő, műfordító, két kisfiú édesapja. 12 éves kora óta ír verseket, első önálló kötete az 1999-ben megjelent Bögre azúr, további megjelent kötetei:Túl a Maszat-hegyen, Diótörő. Szívdesszert, Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött, Nem, nem, hanem. Főleg a fiatalabb korosztálynak szólnak a versei, különösen a mostanában megjelent mondókái, de a humoros, nyelvi játékokkel teli stílusa bárkit magával ragad. 1999-ben Bródy Sándor, 2005-ben József Attila-díjjal jutalmazták. 2007-ben megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét.

2013. október 27., vasárnap

Menetrend megszakítva! Ezt muszáj megnéznetek!

Kedden elmentünk az osztállyal moziba megnézni A nagy füzetet, amiről mostanában elég sokat hallani. A filmet szeptember 19-én mutatták be, szóval itthon még meglehetősen újnak számít, de külföldön már több díjat is bezsebelt Szász János háborús drámája. Legutóbb Molnár Piroskát, a film egyik főszereplőjét díjazták Chicagóban.


Már a trailert látván teljesen elborzasztott a film, igazából ha nem kötelezően kell megnézni, lehet, hogy jó ideig nem kerítettem volna rá sort, mert egyszerűen már az előzetes is tele van szörnyű, erőszakos jelentekkel. Megnyugtatok mindenkit, az egész film ilyen, plusz olyan gondolatokat ültet el az ember agyában, amire nem sok társa képes.

A nagy füzet a második világháború idején játszódik egy határszéli faluban, egy ikerpár főszereplésével, akiket édesanyjuk a nagyanyjukra bíz, ameddig a háború tart. Apjuk a fronton szolgál és besorolása előtt egy üres füzetet ajándékoz fiainak, hogy ameddig ő távol van abba vezessék, hogy mi történik velük. 
A kisfiúk megtanulják, hogy a háború idején nincs jó és rossz, csak rossz van. A nagyanyjuk éhezteti, sokszor megveri őket és ez arra készteti a testvérpárt, hogy megeddzék magukat, ellenállóak legyenek a fájdalommal szemben és elrejtsék érzelmeiket. 
A film nagyrészt arról szól, hogy mit tesz a háború a gyermeki lélekkel, de számomra a világ összes problémáját felvonultatja, amelyek, ha nem is ilyen formában, de ugyanúgy léteznek most, a 21. században is. Olyan szinten megrázó, sokkoló volt, hogy sokszor eszembe jut azóta is és csak bámulok magam elé, hogy ilyenek vagyunk mi emberek.
Az ikreket játszó fiúk, Gyémánt László és András, 14 évesek és olyan hitelesek voltak. Kiráz a hideg, hogy mekkora tehetség és főképp lelki erő kellett ahhoz, hogy eljátsszák a filmben csak "fiúk"-nak nevezett két karaktert. Molnár Piroska pedig nem hiába kapta azt a díjat, a gonosz boszorka nagyanya szerepéért.

Nem ajánlom mindenkinek, mert elképesztően durva film, hogy még egy szleng szerepeljen a mondatban, nagyon lehozó. Viszont elgondolkodtat és az a legjobb hogy mindenki mást lát majd fontos üzenetnek, visszataszítónak benne, más pártján fog állni és sok minden lesz, amit nem fog megérteni. De ez nem baj, csak azt bizonyítja, hogy mennyire hálásak lehetünk azért az életért, amit kaptunk.


Mivel ez egy könyves blog lenne, megemlíteném, hogy a film Agota Kristof 1986-ban megjelent (nálunk 89-ben) azonos című könyve alapján készült. Azóta már a várólistámra is felkerült.

Fülszöveg:

Valahol Európában pusztító háború dúl. Egy anya vidékre menekíti ikreit a nagyanyjukhoz, a népmesék gonosz boszorkányához. A gyerekeknek egyedül kell megtanulniuk mindent, ami a túléléshez szükséges. Magányosan, éhezve és fázva vezetik naplójukat a Nagy Füzetbe. Följegyzik, mit láttak, mit hallottak, mit tettek, mit tanultak. Szívük megkeményedik, testük megedződik, életben maradnak – de iszonyatos áron. 
Agota Kristof Magyarországon született, Svájcban él, franciául ír – elsősorban drámákat. Franciaországban megjelent s azóta tizenöt nyelvre lefordított első regénye fekete humorral átszőtt mese és fejlődésregény egyszerre. Vízió egy könyörtelen, elembertelenedett világról, a háború és az azt követő ellentmondásos időszak szörnyűségeiről.

2013. október 20., vasárnap

Ezer éve...

Ezer éve, hogy megírtam itt a legutóbbi posztomat... Próbáltam magammal elhitetni, hogy a suli mellett is rengeteg időm és kedvem lesz olvasni és itt a blogon be is számolni az elolvasott könyvekről, de nem jött össze, egészen idáig. Most úgy érzem, hogy sikerül végre kézben tartani a dolgokat minden téren, így vissza tudok ide térni és megörvendeztetni titeket sok-sok új bejegyzéssel.
Hiszen végre eljött az ősz, amit személy szerint nagyon szeretek, ha nem esik állandóan az eső, hanem helyette ilyen langyosan süt a Nap és tele van az utca hatalmas levélkupacokkal amikből aztán lehet csinálni egy kevésbé kupac szerű valamit, közben pedig hallgatni a zizegésüket. Az ősz nálam a teaidőt is jelenti meg az olvasólámpát, a takarót és egy jó könyvet, bár szerintem ezzel kifejeztem sok ember legnagyobb kívánságát, nem csak a sajátomat. Úgyhogy itt az ősz, olvasásra fel! Én pedig próbálom behozni a lemaradást posztok terén. Tervezett posztok a következő pár hétre:

▶ Miért érdemes Jókait olvasni?
▶ John Green: Csillagainkban a hiba
▶ Leiner Laura: Bábel
▶ Holt költők társasága - Könyv vs. Film
▶ Kedvenc írónőim I. - Sarah Dessen


2013. szeptember 3., kedd

Bővül a kívánságlista - Augusztus

Bokros teendőim miatt kicsit megkésve, de a most már állandónak nevezhető rovatféle augusztusi részét hoztam. Egyébként remélem mindenkinek jól telt az első két nap a suliban,  ha pedig már dolgoztok, akkor el sem kezdek panaszkodni, úgy sem értenétek meg. ;D

Leiner Laura: Bábel
A nyáron szerelembe estem a Szent Johanna gimivel, (amit az előző posztom elég jól tükröz is) így nem volt kétséges, hogy szeretnék még Laurától olvasni sok-sok könyvet. Ennek ellenére viszonylag szkeptikusan álltam a Bábelhez, mondván, hogy ami az szjg-nek sikerült, azt nem minden könyv tudja velem megcsinálni. Aztán a csordaszellem mégis elragadott, amikor megláttam, hogy kis túlzással mindenki a dedikált! könyvét olvassa a Molyon, majd megérkeztek az első dicsérő blogbejegyzések és értékelések, akkor már nem tudtam ellenállni és rányomtam, nekem ez kell. Az más kérdés, hogy azóta már elő is rendeltem a Bábelt és a napokban kézhez is kapom majd. A hétvégémet meg nyilván a szobámba bezárkózva, étlen-szomjan fogom tölteni, de legalább jól fogok szórakozni, aztán meg jöhetek ide fangirlködni. :) Fülszöveg...

Bábel. A legnagyobb nyári zenei fesztivál, valahol Pápa mellett. Mi lehet jobb annál, mint tizenhét évesen, életedben először, egy hetet eltölteni itt a barátaiddal? A zárónapi koncert a Red Hot Chili Peppersé, és Zsófi többek között azért érkezik, hogy találkozhasson Anthony Kiedisszel. Na de addig még sok minden történik vele, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával az Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália színpad körül… Bábel. Ha voltál már fesztiválon, azért fogod szeretni, ha még nem voltál, azért.

Marie Phillips: Csintalan istenek
Egyik kedves molyos követettem @apple_pie hozta meg a kedvet a könyvhöz, de csak jóval később realizálódott bennem, hogy mindössze 350 forintért meg is vehetem az Alexandra akciójában. Igen, a Bábellel együtt ezt is megrendeltem. A görög mitológiát mindig is szerettem és mindez a 21. században Londonban? Kicsit hangzik csak jól...


A görög mitológiából ismert istenek, Aphrodité, Apollón, Arész, Artemisz… – és még csak az A betűnél tartunk –, ma is élnek: Londonban. Ez, ugye, azért egy-két dolgot megmagyaráz? Van egy kis házuk, melynek állapotáról nem sok jót mondhatunk: lényegében az összedőlés küszöbén áll. Még szerencse, hogy ételre nem kell költeniük, Dionüszosz bora pedig mit sem veszített hajdani minőségéből. Társaságnak ott van a többi isten, nem csoda hát, ha lassan egymás agyára mennek. A halandók sem dobják fel őket: Apollónt nem hívja vissza az ügynöke, és Aphrodité szextelefon-kuncsaftjai sem éppen a legrokonszenvesebb figurák. 

Alice és Neil is Londonban éli csendes és türelmes életét. Hogy félénk, szemérmes barátságukból valaha szerelem legyen, ahhoz bizony isteni beavatkozásra lenne szükség, ám az olümposzi istenek nem igazán segítőkészségükről híresek, hiszen lekötik őket saját konfliktusaik, a bosszúállás, melyet újabb bosszúállás követ. Így megy ez már évezredek óta, nekünk, halandóknak azonban terveink megvalósításához nem állnak rendelkezésünkre évezredek. Szerencsére (?) felgyorsulnak az események… 

A Csintalan isteneket, a fiatal angol írónő, Marie Phillips első regényét máris számos nyelvre lefordították. Előzetes mitológiai ismeretek nélkül is fogyasztható csemege, de szinte biztos, hogy az olvasó tudása e téren is gazdagodik, miután végigkacagta a bájos történetet.


Flora Rheta Scgreiber: Sybil
Az ötödik Sallyben volt megemlítve a könyv, mint "Sallyéhez hasonló eset" és mivel a DID-t (disszociatív személyiségzavar) piszkosul érdekesnek tartom, még az sem tart vissza, hogy angolul, de a Sybilt valamikor a közeljövőben mindenképpen el fogom olvasni.

Sybil Dorsett hihetetlen, mégis igaz története, akit gyerekkorában bántalmaztak, majd felnőttként hirtelen és rejtélyes emlékezetkiesések áldozata lett. Vajon mi történt az időkiesések alatt, amely Sybilt a világ leghíresebb pszichológiai esetévé tette? 


Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - A herceg
A trilógia első részéről áradoztam már egy sort és mivel minden a hamarosan megjelenő harmadik résszel (A hercegnő) van tele, így a második részt előtte jó lenne elolvasni. Nem jól mondom?
És már megint megjelenik London egy hőn áhított könyvben, csak itt a Viktoriánus korban játszódik a történet, ami miatt csak még jobban sóvárgok érte. Nem mintha olyan sok szabadidőre számítanék a suli mellett...

A Viktória-korabeli London mágiával átszőtt alvilágában Tessa Gray végre biztonságban érezheti magát az árnyvadászok körében. Ez a biztonság azonban mulandónak bizonyul: a Klávé szakadár tagjai terveket szőnek Charlotte leváltására az Intézet éléről. Ha Charlotte elveszti a pozícióját, Tessa az utcára kerül, és könnyű zsákmánya lesz a titokzatos Magiszternek, aki saját sötét céljai érdekében akarja felhasználni Tessa képességeit.

Cecelia Ahern: Életed regénye
Csak filmen láttam  A P.S. I Love You-t és igazából nem is tervezem elolvasni, de Cecelia Ahern új könyvére nagyon kíváncsi lettem. Gyönyörű a külseje, a címet is ötletesnek találom (poénkodni is próbáltam már vele...), a fülszöveg elolvasása után pedig rögtön a must have listám első helyére került, valami rejtett különlegességet érzek az átlagossága mögött.

A szerző legújabb világsikere. Kitty Logan újságírónő karrierjét egy csúnya botrány kettétöri, ráadásul akihez segítségért fordulhatna a nehéz időkben, legjobb barátnője és mentora akkor tudja meg, hogy halálos beteg. Constance utolsó kívánsága, hogy Kitty írja meg helyette élete regényét, amire már nem maradt ideje. Az egyetlen sorvezető, amit Constance hátrahagy, egy 100 nevet tartalmazó lista, semmi több. Kik ezek az emberek? Valóban léteznek vagy csak a fantázia szülöttei? Milyen kapcsolatban állnak egymással, és mi lehetett a sztori, amit Constance hétpecsétes titokként őrzött? Kitty mindent feladva elindul, hogy beteljesítse barátnője végakaratát, és a rejtélyekkel teli, fordulatokban gazdag nyomozás során nem csak annak a száz embernek a meglepő és torokszorító történetét érti meg, akik a listán szerepelnek, de a nem mindennapi küldetés a saját életében is megannyi pozitív változást hoz.

2013. augusztus 29., csütörtök

Pokolba a szépirodalommal, imádom a Szent Johanna gimit!

Jó, nincs bajom a szépirodalommal, legfeljebb annyi, hogy sokkal kevesebb ilyen könyvet olvasok, mint szeretnék, mert a sok "ponyva" mindig elsőbbséget követel magának. Most éppen A Szent Johanna gimi, ami egész augusztusban végigkövetett. Jelenleg a 6. rész (Ketten) felénél járok és már félek, hogy mindjárt vége, csak két félév van hátra.
Az első részt még elég kritikus szemmel olvastam, talán azért sem tetszett annyira, mert állandóan a hibát kerestem benne, de már akkor tudtam, hogy minden részt el fogok olvasni. A második könyvtől már faltam a lapokat és, amit az első részben kifogásoltam az így hatodikra kezd eltűnni. A legtöbb! karakternek sikerült igazán kibontakoznia, a főszereplőink egyre élőbbnek tűnnek és a humor sokszor a tetőfokára hágott már, pedig én olvasás közben maximum mosolygok ( a Cortezes részeknél itt mindig!), de sokszor nevettem már jókat, főleg Zsoltin, akit imádok. Egy picit. Na jó, hihetetlenül. De igazából kevés ember van, aki nem nőtt a szívemhez.
Renivel nagyon sokban hasonlítunk. Imádom, hogy mindig olvas. Rengeteg könyv került fel a várólistámra csak azért, mert meg lettek említve valamelyik kötetben. Örülök, hogy Laura ennyire ragaszkodik az olvasáshoz és habár a szereplők nagy része nem szívesen műveli ezt a tevékenységet, mégis úgy jön le, hogy nem "ciki" dolog olvasni. Ezt mindennél nagyobbra értékelem, mert sok fiatalnak meghozza a kedvét, hogy elolvassa a Reni által olvasott könyveket. Szerintem anno én is a Twilight miatt olvastam el az Üvöltő szeleket.
Cortez! Nem lelkesedem annyira... Szóval Cortez. Ő a tökéletlenül tökéletes karakterek királya. Nem ismerjük egymást személyesen, de sírtam már miatta, idegeskedtem is érte/miatta és fél könyveket mosolygok át, szintén miatta. Mivel már kinőttem a vad rajongásból, ezért nem írok füzetet tele a nevével és nem tervezek Ramonest hallgatni. Inkább abban reménykedem, hogy valahol van nekem is elrejtve egy Cortezem, aki legalább fele annyira jól néz ki, mint az igazi és fele annyira tökéletes. És így már van is némi esély, hogy egyszer majd találkozom vele...
Maga az egész könyvsorozat a tökéletlenül tökéletes kategóriába csapott át számomra. Sokszor nem reális, a szereplők sokszor hoznak idióta döntéseket és a karakterek még mindig ideálok (Cortez könyörgöm te nem létezhetsz!), de az egész még mindig úgy jó, ahogy van. Sőt számomra egyre jobb lesz. 
Laura minden könyvvel tartja a stílust, a színvonalat, (hiszen ez még mindig egy napló, ezt ne felejtsük el) egyedül a hangulat-faktor, ami kötetenként nagyon változó. De ez csak arra sarkall mindig, hogy véletlenül se a kötelezőimet olvassam, hanem a következő meg az utána következő részt. És egyszer vége... Még jó, hogy a 8. rész címe az, hogy Örökké. :)

2013. augusztus 26., hétfő

2013. augusztus 21., szerda

Jack Kerouac: Úton

A "beat" az 1950-es években kialakuló nyugati mozgalom. A szegények, a társadalom perifériáján élők lázadó kultúrája. Az USA-ban alakul ki, de Nyugat-Európában lesz erős, és világszerte megjelennek helyi változatai.


Alapműnek tekinthető, engem mégis a The Perks of Being a Wallflower kapcsán kezdett el érdekelni (gyanítom nem vagyok ezzel egyedül) Paradise Sal és Dean Moriarty, azaz Jack Kerouac és Neal Cassady kalandozása az amerikai kontinens bizonyos részein. 

Amolyan Pély Barnásan fogalmazva, ez nekem nem jött át, bár úgy érzem, sem az életkorom, sem a mai társadalom nem megfelelő ahhoz, hogy én ezt át tudjam érezni. Na meg az enyhén, de azért mégis konvencionális hozzáállásomat is ludasnak vélem ebben az ügyben. Szerencsére vagy nem szerencsére, ezt mindenki döntse el maga.
Az Úton egy hihetetlen karaktereket felvonultató mű, akik szembeszállnak az előbb említett konvenciókkal, a törvénnyel és sokszor saját magukkal is. Próbálják élvezni az élet apró örömeit, nem foglalkoznak azzal, hogy mi lesz holnap vagy a jövő héten. Mindenki ilyen emberekkel szeretné a szombat estéjét tölteni. De vajon minden napot ki lehet így bírni? Szerintem van, aki vevő erre és van, aki nem.


Örülök, hogy eddig nem írtam erről a könyvről, mert van, amikor egy regény elolvasása után rögtön tudom, hogy évek múlva is ugyanazt fogom róla gondolni és már fogalmazom is a véleményt. Az Útont viszont még most sem sikerült megemésztenem és néhány év múlva szeretném újraolvasni, mert úgy érzem, hogy annyira "védett" környezetben és században élek, hogy nem baj, ha nem jött át az üzenete. Az utolsó oldal után azt hittem megtörtént a dolog, de mostanra rájöttem, hogy sajnos ilyenről szó sem volt. Lehet, hogy a megkönnyebbülést éreztem megvilágosodásnak.

50 oldal minimum kellett, hogy felvegyem a fonalat és a szóhasználattal is sokszor problémáim voltak. Aztán pár oldalon keresztül azt hittem megérkeztem. Lehet, hogy valóban így történt csak nem azt kaptam, amit vártam. Értem én, hogy mennyire jó utazgatni, mert imádok kibámulni az autó/busz ablakán, közben valami tök jó zenét hallgatni és mindig úgy érzem, túl korán érkezem az úticélomhoz. Meg az is nagyon jól hangzik, hogy minden állam, minden város egy külön életformát tartogat magában, csak az okok valahogy nem voltak világosak. Kicsit sem. 
Szerintem kevésbé radikális változásoktól is érezheti magát szabadnak az ember. Viszont irigykedem a szereplőkre, akik ugyebár valós személyekről vannak mintázva (A könyv 2007-ben megjelent eredeti változatában eredeti néven is szerepelnek.), sokszor kívánom azt, hogy hozzájuk hasonló gondolkodásmódom legyen.
Szóval végül is néhol nyögvenyelősen, néhol élvezkedve (mert Kerouac nem ír rosszul ezt tegyük hozzá), néhol rohanva, de végére értem az Útonnak és rengeteg kérdésem meg egy kisregény hosszúságú véleményem maradt, aminek a nem enyhén cenzúrázott változatát olvashattátok. Ha másért nem, legalább a látóköröm szélesítésé miatt megérte. És újra fogom olvasni!
A pont pedig lehet, hogy több, mint amit várnátok, de ez azért van, mert nem a könyvet teszem felelőssé azért, mert nem tudtam beilleszkedni még gondolatban  sem a beat korszakba és, mert annyi mindenem van ebben az életben, hogy egyszerűen nem tudtam azonosulni a szereplőkkel.

Értékelés: 4/5

A tavaly bemutatott filmet pedig terveztem megnézni, de a hossza és Kristen Stewart kicsit megrémítettek. Viszont ami késik, nem múlik...

2013. augusztus 14., szerda

Lakatos Levente: Bomlás


Mindig lesznek trendek a könyvkiadás terén, mindig lesznek olyan írók, akik követik ezeket a trendeket és lesznek, akik nem, ahogy lesz, aki egymás után olvassa a sablonos történeteket, míg mások már az elsőnél azt mondják "Stop! Nekem ez túl sok. Vagy éppen túl kevés..."  . De nem mindegy, hogy ezek az egy kaptafára íródott regények végül csak egy erőltetett, stílustalan maszlagot képeznek majd vagy egy eredeti, apró kis finomságokkal megtűzdelt történetet olvashatunk.

Szerintem Lakatos Leventének sikerült kilépnie a Barbibébi árnyékából (ami azért nem volt annyira rossz, ha az ember megfelelően kezelte és nem vette túl komolyan a dolgokat benne) és sikerült írnia egy igényes, stílusos,modern és nem utolsó sorban izgalmas regényt. Úristen azt hittem a végére kifogyok a pozitív jelzőkből... Szóval sikerült. Olvassátok a fülszöveget.


Kalandozások a szexuális tabuk és sokkoló gyilkosságok világában. Egy feltörekvő írónő és egy férfi prostituált bizarr munkakapcsolata. Hol a határvonal a túlfűtött szenvedély és az abnormalitás között? Élvezhető-e a megalázottság? Mi történik a felső tízezer asszonyaival a hotelszobák zárt ajtajai mögött? Az események középpontjában a sikeres kriminálpszichológus, dr. Lengyel áll, akinek amellett, hogy egyszerre két gyilkossági ügyet kell megoldania, meg kell küzdenie élete egyetlen, ám csillapíthatatlan démonával: a szexuális vággyal.

E. L. James elbújhat egy sarokba és kibőgheti magát sok társával együtt. A Bomlás megadja azt, amit úgy alapvetően hiányolok a manapság divatos, hasonló témájú könyvekből. Leventének van stílusa, szókincse, képes logikusan felépíteni a cselekményt és a szereplőktől sem akar falra mászni az ember. Minden nagyon hitelesnek, átgondoltnak tűnik. 
Sajnos a Loveclub-ot még nem olvastam (ami késik, nem múlik), így nekem újak voltak a főszereplők, de rögtön sikerült elvarázsolniuk. Most komolyan, Dávid karaktere melyik nőnek nem jön be? Szerintem ilyen nem létezik. Laura pedig szintén nagyon szimpatikus karakter ezzel az erős nő imiddzsel. Nekem nagyon tetszett az, hogy bár a történet sok helyen elég negatív színben tűnteti fel a nőket, Levente mégis ellensúlyozta azzal, hogy a másik oldalon ott voltak az értelmes, ambíciózus csajok, mint az előbb említett Laura, Dóra a sötét múltból és Klaudia, az eltévelyedett írónőnk barátnője.
A téma elég megbotránkoztató, hiába tagadjuk, mindannyian szeretünk mások mocskos kis titkairól olvasni. Az pedig különösen tetszett, hogy mindenféle össze nem illő dolog bele lett keverve a történetbe (drogok,démonok,filozófia!) és mégis kerek, egész lett, nem hatott furcsán.
Emellett meg az állandó izgalom, hogy most akkor ki is volt a gyilkos. Én folyamatosan találgattam, oldalaként mást gyanúsítottam (nem lennék jó nyomozó), aztán valahogy túl hirtelen jöttek rá Dávidék, hogy ki volt a tettes. Ez volt az egyetlen gyenge pont. Valahogy úgy éreztem, hogy ráparancsoltak Leventére, legyen végre vége, zárjuk le, én húztam volna még egy kicsit. De talán ez is csak azt magyarázza, hogy mennyire tetszett. 

Megvettek kilóra. Szeretnék még olvasni ilyen könyveket, remélem Levente készül valamivel. Addig pedig Loveclub!

Értékelés: 4,5/5

Ulpius-ház, 2013, 442 oldal

2013. augusztus 12., hétfő

Daniel Keyes: Az ötödik Sally

Hogy én mennyire el akartam már olvasni ezt a könyvet és amennyire vártam rá olyan gyorsan be is faltam az egészet. Ameddig olvastam kedvenc könyvként tekintettem rá, aztán pár nap után átgondoltam az egész történetet kicsit változott a véleményem.

Eléggé érdekel a pszichológia és még finoman fogalmaztam, így a téma hihetetlenül elnyerte a tetszésemet - többszörös tudathasadás - félelmetesen hangzik. Sally el sem akarja hinni, hogy amit ő puszta "időkiesésnek" tulajdonít, az idő alatt egy teljesen más személyiség szabadon, hát hogy is mondjam, garázdálkodik helyette. Aztán megismerkedik Roger Ash doktorral, aki felkínálja neki a gyógyulás lehetőségét. Ebbe azonban nem csak Sallynek, hanem Bellának, Nolának, Derrynek és Jinxnek is bele kell egyeznie.
Tehát a történet maga a gyógyulás folyamatáról szól, Sally gyermekkorának feltérképezéséről, arról, hogy mi vezetett a lányok "kialakulásához". És ezek az emlékek sokszor megrázóbbak, félelmetesebbek, mint maga a diagnózis.

Ha valaki szereti a karakterközpontú regényeket, akkor most lubickolhat kedvére, mert nem egyszerű személysigékről beszélünk, hanem az általam olyan sokszor emlegetett túlidealizált "szereplőkről". A feminista művészről, a gátlástalan színészről, a talpraesett naiváról (sokat gondolkoztam ezen, hogy a kettő nem áll-e ellentétben egymással, de szerintem jól leírható vele Derry) és Jinxről, akit magamban csak "sötét oldalnak" neveztem el. Csak azért nem volt bajom velük, mert ők tették ki az egész Sallyt, és ha minden összetevőből belekerül a megfelelő mennyiség, akkor egy igazán szerethető csajszi lesz belőle. 

A cselekmény szerintem meglehetősen gyorsan halad, emiatt vannak fenntartásaim, mert én a "tünetekre" voltam kíváncsi, nem a gyógymódra. Szerintem kevés szólt arról, hogy milyen ezzel a problémával élni, Ash doktor túl korán jelent meg a színen és a gyógyulás elég egyszerűen, rövid idő alatt zajlott le. Az okok viszont, amik a hipnózis alatt derültek ki... hátborzongató, hihetetlen. 


Elkezdődött a szerelem Keyesszel, ami remélem a Virágot Algernonnak után még jobban lángolni fog. :) 

Értékelés: 4/5

***

Ha már tudathasadásról beszélünk, bátran ajánlom az érdeklődőknek a United States of Tara, magyar címén Tara alteregói neveztű sorozatot, ami szintén egy ilyen betegséggel küzdő családanyáról, Tararól szól. És igen, itt nem a gyógyuláson van a hangsúly, hanem azon, hogy milyen helyzetekbe kerülhet az ember, ha ilyen betegségben szenved. Vígjáték, dráma, mindkét kategóriába simán belefér és az alteregói neki se semmik, akárcsak Sallynek. Toni Collette hatalmasat alakít benne. :)


2013. augusztus 4., vasárnap

Vathy Zsuzsa: Kávérajzok

"Én is a szabadságomat remélem attól, hogy felfedezem mit kell tennem. A szükségszerűség felismerése számomra nem a rabságot jelenti, hanem a szabadságot."

Kisregény a művészet és a technika kapcsolatáról, a környezettudatosságról (vagy éppen tudatlanságról), a fogyasztói társadalomról, melynek főszereplője egy mindenttudó, álmodozó, hetven éves bácsika, Ignác.
Az ő történetein, emlékein keresztül ismerhetjük meg kicsit jobban, a szocializmus majd a rendszerváltás idejében bekövetkezett változásokat. Ahogyan a fülszöveg írja "kór- és körkép a közelmúltról".

Nem könnyű olvasmány, ha szeretnénk belőle tanulni, akkor oda kell figyelni minden szavára. Miután ez meg van, akkor szórakoztatóvá és egésszé válik ez az apró történetekből álló kisregény. Megértjük azt, hogy a legracionálisabban gondolkodó embereknek is vannak álmaik és ebben a világban minden, de tényleg minden összekapcsolódik. 

Formatervezőket, professzorokat, építészeket, csupa-csupa értelmiségi embert ismerhetünk meg, akik szeretnének egy jobb világot teremteni az ötleteikkel, ezért gyakran összeülnek és egymás szavába vágva tanácskoznak.
Ez a regény egyik fő kérdése. Meg tudja-e váltani pár ember a világot? Erre majd mindenki saját maga megtalálja az ő válaszát, ha elolvassa Vathy Zsuzsa számomra remekművét, amitől nem azt kaptam, amit vártam, hanem annál sokkal másabb és sokkal fontosabb dolgokat. 
Mert ebben nincsen szó kávéról, legfejebb csak egyszer, nincs benne szivárvány meg egyszarvú. Viszont van benne filozófia, történelem, irodalom, építészet és élet. Benne van Ignác bácsi, aki szabadkőműves és zenész felmenőkkel rendelkezett, nem tudott semmilyen idegen nyelven beszélni, de mindenkivel megértette magát, hajókat tervezett, de soha nem tanult meg úszni és meg akarta találni a kapcsolatot minden és mindenki között.

Értékelés: 5/5

Helikon, 2013, 140 oldal

Ha bennetek is felmerült a kérdés, hogy ki is ez a Vathy Zsuzsa, itt van egy rövid életrajz a Helikon Kiadó weboldaláról.

Vathy Zsuzsa 1940. április 15-én Pápán született, ebben a városban érettségizett 1958-ban. 1964-ben a Veszprémi Vegyipari Egyetemen szerzett diplomát, majd öt évig a Százhalombattai Olajfinomítóban dolgozott mérnökként. Első írásai az Új Írás című irodalmi folyóiratban jelentek meg. 1964-ben Budapestre költözött, 1971-től újságíró, 1980-tól a Képes Hétszerkesztője, majd a Kortárs munkatársa. 1986-ban József Attila-díjat kapott. 1992-től szabadfoglalkozású író, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Életművében elbeszélések, kisregények, regények és riportok színpompás sora található.

2013. augusztus 2., péntek

Vallomás

Gondolkoztam ma, hogy milyen bejegyzést kellene írni, mert már - a saját megítélésem szerint - régen írtam és természetesen egymást követték az ötleteket, de aztán végül is leragadtam a Kindle-nél és befejeztem a Szent Johanna gimi második részét (Nem írok róla kötetenként, legfeljebb majd 2-3-ról egyszerre.), az estém pedig a Kávérajzok olvasásával (a Könyvhéten vettem) és Midnight in Paris nézéssel fog telni. 
Mégis ameddig a blogon gondolkoztam, eszembe jutott, hogy az utóbbi 1-2 hétben kaptam pár visszajelzést a  barátnőktől és ismeretlenektől egyaránt, amik hihetetlen boldoggá tettek.
Az Eat Pray Love-os poszt felkeltette több barátnőm érdeklődését is, az egyikük kölcsön is kérte a könyvet. A SzJG első részéről íródott kis vélemény pedig szintén kisebb sikereket aratott. A kötelezők megreformálásáról és a Dorian Gray ajánlóról is kaptam pár nagyon kedves szót. Ez nem sok, mégis ezek miatt jöttem rá így bő félév után, hogy ezért a pár ember kedvéért igazán megéri csinálgatni ezt a kis blogot. Amikor könyveket ajánlok a barátnőimnek a könyvtárban és pár hét múlva, mikor elolvasták azt hallom tőlük, hogy ez mennyire tetszett, akkor feletébb elégedett tudok lenni, mert az olvasás szeretetét muszáj továbbadni. Küldetésemnek tekintem a  dolgot élőben és itt a blogon keresztül is. Ennél több nem is kell.
Viszont amire még rájöttem, hogy nem fog senki megszólni, ha nem egy séma szerint írom a bejegyzéseimet, hiszen az Eat Pray Love-os poszt sem egy sima valami volt, hanem egy érdekesebb formában íródott ajánló, ami felkeltette sokak érdeklődését. Így mostantól arra fogok törekedni, hogy kicsit kitörjek a kiszabott keretből (hűha, kit idéztem? :D) és ne olyan tömény formában tálaljam a gondolataimat.
Igazából ezt a kis bejegyzést tekinthetjük ilyen fél éves összegzésnek is, amivel csak arról biztosítalak titeket, pár kedves visszajáró olvasóm, hogy még itt leszek sokáig, mert megtaláltam a célt. Azon túl, hogy ez egy hobbi számomra, szeretném ha általam rátalálnátok sok-sok jó könyvre, amik majd maradandó élményt adnak nektek. :)


A jövő héten viszont nyaralni leszek és ismét több időm lesz gyűjteni a könyvélményeket. A héten viszont jövök még legalább egy poszttal.  Jók legyetek! :)

2013. július 30., kedd

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. - Kezdet

Nincs olyan könyv, ami ellenkezik az elveimmel, szeretek elolvasni egy regényt mielőtt véleményt alkotnék róla. A Szent Johanna gimit is már ezer éve el szerettem volna olvasni, csak soha nem adódott rá alkalom egészen két nappal ezelőttig, a Kindle tulajdonossá válásom napjáig. Az szjg első része ezentúl több dolog miatt is fontos helyet foglal el a szívemben. Az első? Ez az első Kindle-n elolvasott könyvem. És a többi? Olvassatok tovább!

Szerencsére ennél a könyvnél nem nehéz leírni a rövid tartalmat, mert az  alaptörténet nagyon egyszerű. Augusztus végén a költözésük alkalmával Reni talál egy naplót, amibe el is kezdi leírni a mindennapjait. És hogy miért is olyan érdekesek ezek a mindennapok? Mert Reni szeptemberben kezdi meg a gimis éveit a Szent Johanna Alapítványi Gimnáziumban. Ez az a dolog, amin mindenki átesett/ át fog esni életében, hogy új osztályba kerül, ahol be kell illeszkedni, új barátokat kell szereznie satöbbi. Reni esetében ez pedig különösen nehéz (azért elég könnyen sikerült), mert ő nem egy átlagos lány. Szeret olvasni. Nem érdeklik a mobilos kütyük. Sem a sorozatok vagy a Fall Out Boy. A Kezdet az ő és az osztálytársai mindennapjait mutatja be az első félévben, ami egy elég meghatározó dolog. Szerintem.

Úgy vágtam neki ennek a könyvnek, hogy tudtam, tetszeni fog, szimplán csak azért, mert odavagyok  az ilyen történetekért, a naplóformáért. Igazam lett, mert nem tudtam abbahagyni az olvasást, egy nap alatt végeztem az egész könyvvel. Viszont nem ez lett életem könyve, mert vannak benne hiányosságok bőven.

Most először valamiféle rendszert képezve elemzem egy kicsit az én szemszögemből az szjg első részét.

Történet, Cselekmény: Alapvetően ez a téma mindig nyerő, mert tényleg mindenki bele tudja magát élni, vissza tud gondolni a múltjára. És a bibi itt van. Mindenki össze fogja hasonlítani a saját tapasztalataival a Renivel történteket és rájön, hogy nem éppen a realitás talaján mozgunk, ha a regény történetét nézzük. Például Reni csak hisztizik, pedig mindenkivel tök jól kijön, az osztály nagyon összetartó és meglepően jól tolerálják egymás viselkedését. Hiába beszélünk csak egy 12 fős osztályról, ilyen nincs. Még egy francia szakos alapítványi gimnáziumban sem. 
A szerelmi szál? Elengedhetetlen, egyelőre nagyon aranyosnak tartom és kíváncsi vagyok a további történésekre.
A cselekmény pedig meglepően reális, hiszen elég egyhangú a dolog a korizással és egyéb iskolai programokkal. Néha kicsit unalmas is, viszont van, hogy ez kell az embernek.

Karakterek: Az osztályban mindenki egy "típust" képvisel. Tudom-tudom, csak 12-en vannak és hiába hozakodok elő az én példámmal, mert én 30 fő feletti osztályba járok, de egyszerűen nem lehetnek ilyen szélsőségesek a szereplők. Nem azt mondom, hogy nem lehetnek deszkások, kockák meg emok egy osztályban, de a valódi embereknek ennél árnyaltabb a személyisége, nem csak egy jellemzője van. Egyedül Reninél, Corteznél és Arnoldnál éreztem azt, hogy nincsenek túlidealizálva. Ha az írónő bevállalta, hogy ennyi szereplőt összefog, akkor tegyen ki magáért.

Megfogalmazás: Mikor átgondoltam az érzéseimet a könyvvel kapcsolatban, ennél a pontnál akadályokba ütköztem, ugyanis egy naplóformában íródott történetről beszélünk, amit egy 14 éves lány "ír". Szóval miért is várok én el leírásokat? Miért is várok kevesebb szóismétlést? Vagy kevésbé egyszerű nyelvezetet?

Ez nem egy Austen regény. Ez egy Leiner Laura által nagyon is jól megírt könyv, aminek a második részét hamarosan elkezdem olvasni, és nem fogok megállni a végéig. Csak azt érzem, hogy ez már nem kifejezetten nekem való, hogy vannak könyvek, amik nagyobb hatást tudnak elérni bennem. De leszarom, mert sokat mosolyogtam és egyszer fel is nevettem miközben olvastam Reni első félévének a történetét. Nem egy szereplőben kicsit magamra ismertem és még nem szerettem bele Cortezbe, de ami késik nem múlik. Bár lehet, hogy nálam ez már végleg elmúlt.

Értékelés: 4/5

2013. július 25., csütörtök

Bővül a kívánságlista - Július

Rengeteg felől érhetik hatások a molyembert, ennek ékes bizonyítéka az ehavi kívánságlistás poszt is. Vágjunk bele!

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
A minap a Tescoban nézelődtem egy félórát a könyves részlegen és igazából a címe fogott meg először. Aztán a fülszöveget tanulmányozva éreztem, hogy ez jó, ezt el kell olvasnom. Amint hazaértünk meg is néztem a molyon a könyv értékelését (67 csillagozás után csupán 97 százalékos), beleolvastam a véleményekbe. Nekem ezt a könyvet el kell olvasnom!


Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 

Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

J. A. Redmerski: A soha határa
Egy újabb romantikus, erotikus regény, ugyanolyannak tűnik mint a többi, csak egyben különbözik - egyöntetűen jó véleményeket olvasni róla. A romantika a női szívnek pedig sohasem árt.

Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?


Murakami Haruki: Miről beszélek,amikor futásról beszélek?
Nem olvastam még az író egyetlen könyvét sem (bár tervbe van véve mint ahogyan az összes többi író, összes többi könyve, aki csak a világon létezik), de Katacita blogján olvastam róla és nagyon megragadott, mert én is szeretek futni. Nem vagyok benne jó, de szeretem csinálni. :)
Murakami Haruki 1982-ben az írói mesterséget választva eladta a dzsesszbárját, és hogy megőrizze kondícióját, futni kezdett. Egy évvel később már végigfutotta az Athén-Marathon távot, és ma, számtalan triatlonnal, versennyel, tucatnyi regénnyel a háta mögött, érzi, hogy a sport legalább olyan hatással van írói munkásságára, mint az erőnlétére. 

A feljegyzésekből, beszámolókból, elmélkedésekből és visszaemlékezésekből álló naplóból megtudhatjuk, hogyan készült négy hónapon át a világhírű japán író a 2005-ös New York City maratonra, hogyan került a tokiói Jingu Gaien parkból a bostoni Charles River partjára, ahol nem tudta felvenni a versenyt a fiatal lányokkal. A rendszeres sport ürügyén nincs hiány témában: felidézi, hogyan lett író, számba veszi legnagyobb sikereit és csalódásait, lemezgyűjtő szenvedélyét, örömeit, hogy ötvenen túl is javítható a fizikai teljesítmény, majd a szembesülést, hogy az emberi erő bizony fogy. Az egyszerre szellemes, humoros, komoly és bölcs memoár igazi meglepetéseket tartogat nem csak a szerző regényeiért rajongó olvasóknak, de még a hosszútávfutás profi bajnokainak is.


Therese Révay: Párisz fehér fényei
Erről a könyvról pedig Nalina blogján olvastam. Mindig is szerettem a múltban játszódó történeteket, legyen az bármelyik korban. Szerelem, történelmi fűszerezés, Párizs? Még szép, hogy igen!

Az 1920-as évekre Európa felszabadult a pusztító háború alól. Xénia Osszolinának, a fiatal orosz nemes hölgynek sikerül megszöknie a bolsevik forradalom sújtotta Szentpétervárról Párizsba, ahol kitartásának köszönhetően hamar híres modellé válik. Szerelem bontakozik ki közte és a német fotós, Max von Passau között, útjaik azonban elválnak. Csak évekkel később találkoznak újra Berlinben, amikor Xénia már egy másik férfi felesége, Max pedig ellenállóként zsidókat próbál kijuttatni az egyre vészterhesebb náci Németországból.

Max Brooks: World War Z - Zombiháború
A szokásos nyári mozizásunk alkalmával láttuk a filmet tesómmal. Én úgy ültem be a terembe, hogy nem fog tetszeni és végül úgy jöttem ki, hogy imádtam, sokkal jobban tetszett, mint az öcsémnek. Ezek után ide nekem a könyvet, ami igazából másnak tűnik, mint a film (egy interjúkötetről beszélünk végül is), de egyszerűen nem lehet rossz!

A zombiháború kis híján elpusztította az emberiséget.Az ENSZ háborús vizsgálóbizottságának munkatárasaként Max Brooks találkozott a győzelem kulcsfiguráival. A világszervezet hivatalos jelentésébe végül csak statisztikai adatok kerülhettek, Brooks azonban úgy döntött, hogy a túlélők elé tárja mindazt, ami a jelentésből kimaradt.Az interjúkötetből megismerhetjük Kuang Csingsu doktort, aki megvizsgálja a nulladik beteget, és találkozhatunk Paul Redekerrel, az Oránia-terv atyjával is. A zombiháború veteránjai, az apokalipszis haszonélvezői és elszenvedői is nyilatkoznak a kilátástalannak tűnő harcról, a kormányok ballépéseiről, az emberi gyávaságról, ostobaságról és a derengő fényről az alagút végén.E személyes hangvételű beszélgetések hű képet festenek a járvány borzalmas történetéről, pontosan dokumentálják a társadalmi és politikai változásokat, mégis megmarad bennük a legfontosabb: az emberi tényező.Brooks természetesen tisztában van vele, hogy a leírtak talán túlságosan felkavarják az olvasóit, de vállalja a kockázatot, mert úgy véli, nem rejtőzhetünk zsibbasztó statisztikák mögé.Mindenkinek tudnia kell, milyen volt valójában a zombiháború.

2013. július 23., kedd

10 dolog, amire Elizabeth Gilbert megtanít

Az Eat Pray Love az egyetlen könyv, amit három év alatt négyszer sikerült elolvasnom és még sokszor el is fogom, mert mindig találok benne valami újat, valamit amit addig nem vettem észre, nem gondolkoztam el rajta.
Elizabeth Gilbertet egy barátnőmön keresztül ismertem meg és azonnal beleszerettem a csajszi stílusába. Ebbe a szókimondó, humoros, ironikus stílusba, amiben az írónő előadja életének csak egy rövid, de annál meghatározó részét. Elmeséli azt az egy évet amikor Olaszországban, Indiában és Indonéziában kereste a boldogságot és az utat vissza önmagához.
Liz hatására sokaknak kinyílt a bicska a zsebében, mondván nem volt nehéz dolga, meg volt hozzá a tőke, a támogatás és ez a történet egy cukormázas amerikai filmnek való alapanyag. Más kérdés, hogy aztán Hollywood valóban találkozott vele és sikerült is összehozni a "csodát", de a könyv ezerszer másabb, sokkal többet ad. Az ember pedig legyen bárhol is a világon, ha önmagával kell szembenéznie, az mindig nehéz. 

Pár évvel később Liz új könyvvel jelentkezett, az EPL mintegy folytatásaként jelent meg, magyar címén a Hűség, amely a házasság történetét járja körbe amolyan lizgilbertes stílusban, rengeteg történelmi, irodalmi utalással és személyes élményekkel. Sokak szerint ez a könyv meg sem közelíti az Eat Pray Love-ot. Én egyszerűen csak össze sem hasonlítom a kettőt. Mindkét könyvet élveztem és el fogom még őket olvasni párszor életem során.

Jött hát az ötlet, hogy pár pontban összeszedjem mit is tanulhatunk Gilberttől, ha elolvassuk a könyveit. Nem fogok sok újdonságot mondani, csak megismétlek pár örök tanácsot, amit mindenki megfogadhat. :)

Semmi sem haszontalan, ami boldoggá tesz! - Biztosan előfordult már mindenkivel, hogy valamibe nagyon szeretett volna belefogni (nyelvet tanulni, megtanulni gitározni, kipróbálni valami extrém sportot) és az ismerősei csak rázták a fejüket  (felesleges, nincs hozzá kitartásod, nem mered kipróbálni). Liz sem foglalkozott ezekkel a fanyalgókkal, amikor elkezdett olaszul tanulni, mert egyszerűen vonzotta a nyelv és az egész kultúra.

Ne foglalkozz mindig az alakoddal, élvezd az ízeket! - Liz Olaszországban töltött ideje alatt hízott, nem is keveset, de közben jól érezte magát és minden olasz ízt kipróbált. Önmagának akart megfelelni, nem másoknak.

Légy egy kicsit önző! - A mai társadalomban egy kicsit mindenkinek önzőnek kell lennie, ahhoz, hogy ne omoljon össze. Na sajnáld az időd önmagadra, arra, hogy egy kicsit kikapcsolódj. Meg fog térülni minden "elustálkodott" perc. Talán neked nem egy éved van rá, mint Liznek, de sokszor csak rajtad múlik, hogy mennyi is ez az idő.

Ne félj új embereket megismerni! - A mi Lizünk igazán szerencsés alkat, kiváló a beszélőkéje, de a kevésbé kommunikatív embereket is bátorítja arra, hogy ismerkedjenek meg új emberekkel, érdeklődőek,  nyitottak egyenek, nézzék a dolgokat kicsit mások szemével.

Soha ne ítélj meg senkit a vallása alapján! (Soha ne ítélj meg egy vallást, ameddig meg nem ismered!) - Elizabeth Gilbert állítása szerint nem követője kifejezetten egy vallásnak sem, csak mindegyikből mazsolázgat pár dolgot, ami szimpatikus számára és próbál belőlük tanulni. Hiszem, hogy minden embernek ezt kellene tennie mielőtt bármilyen vallású embert elítél. Soha nem rossz dolog az, ha szélesítjük a látókörünket bármiről is legyen szó.

Mindig bocsáss meg önmagadnak! - Ha bármivel is csalódást okozunk a szeretteinknek, hajlamosak vagyunk hatványozottan magunkat hibáztatni. Így volt ezzel Liz is a válása után. Haragudott önmagára, amiért kilépett egy olyan kapcsolatból, ami már nem tette többé boldoggá. Mindig bocsáss meg önmagadnak, engedd el, szabadulj meg tőle, mert csak egy ember van akivel egy egész életet le kell élned, saját magad. Haragban szeretnéd eltölteni azt a hosszú időt?

Ne félj az újrakezdéstől! - Hibáztál egyszer? Kétszer? Harmadjára is fogsz, sőt jobbat mondok, az egész életed tele lesz kisebb-nagyobb hibákkal. Ki nem szarja le? A hibákból tanulunk, a hibák után vagyunk képesek felemelkedni, ahogy azt Liz is tette. Egy boldog ember vált belőle a végére.

A szerelemhez sosincs késő! - Felhozhatnék amerikai filmeket rossz példaként vagy Liz és Felipe kapcsolatát annál jobbként, de csak nézz szét a környezetedben és találsz te magad is sok-sok példát. Arra születtünk hogy szeressünk és a sokadik csalódás után is ugyanúgy bele fogunk esni a csapdába.

Nézz utána a dolgoknak, mielőtt nagy fába vágnád a fejszéd! - Liz esetében a házasság volt ez a problémás dolog és úgy hiszem nincs egyedül ezzel. Ő  kutatott, olvasott, érdeklődött és írt egy egész könyvet róla, aztán megtette. Ha nem is ennyire behatóan, de a nagy, életreszóló döntések előtt mindig mérlegelj!



A csend a barátod! - Nekem ez a legfontosabb dolog, amit Liztől megtanultam. A 21. században sokszor beleesünk abba a hibába, hogy nem csak másokat, de már saját magunkat sem hallgatjuk meg. Tudjátok, akivel a legtöbb időt töltjük. Milyen élet ez, ha a saját gondolataiddal sem vagy barátságban? A csend sokaknak elsőre ijesztő lehet, talán meg is kell tanulni együtt élni vele, de megéri.

2013. július 21., vasárnap

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

A Jessie Lamb őrület sok emberen végig söpört, én sem voltam kivétel és a Könyvhéten be is szereztem a könyvet, aminek a kivitelezése csillagos tizes a Gyermán Petra által készített borítóval és a szuper minőséggel, nem mellesleg a sztori is jónak tűnt. Csak tűnt. Aztán lett belőle egy vegyes érzelmekkel teli maszlaghoz hasonló könyvélmény. 


Asszonyok és lányok milliói halnak meg, amikor egy terhes nőket támadó vírus elszabadul, és az emberiség sorsa is kockán forog. Isten keze, vagy a tudósok hibája? Az emberi sötétség és pusztítás gyümölcse? 

Jessie Lamb egy hétköznapi kamaszlány különleges körülmények között: miközben világa összeomlik, idealizmusa és bátorsága arra sarkallja, hogy megtegye a szükséges, hősies lépést, és hozzájáruljon az emberiség megmentéséhez. Vajon Jessie valóban hős? Vagy, ahogy az apja tart tőle, könnyen befolyásolható csitri, aki fel sem fogja tettei következményét? 

A Jessie Lamb testamentuma a közeljövő, biológiai terrorizmus által visszavonhatatlanul megváltozott világát mutatja meg, és egy rendkívüli fiatal lány döntésének folyamatát, aki a gyermekkorból kilépve azért küzd, hogy az élete – és talán a halála – értelmet nyerjen.
(A Jessie Lamb testamentuma 2012-ben elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat és jelölték a Man Booker-díjra.)

Szerintem minden megvolt ahhoz, hogy a Jessie Lamb testamentuma egy remek regény legyen. Az alap ötlet kiváló, a cím is ehhez igazodik. A testamentum szó jelentése végrendelet. A történet két szálon fut amelyekben Jessie "végrendeletét" olvashatjuk  egy kicsit elvont formában, hiszen ezek nagy részben Jessie visszaemlékezései, hogy miképpen jutott el a döntésig, miszerint feládozza magát a jövő nemzedéke érdekében. A könyv végére pedig teljesen befurakodik a második szál is - ami már a jelenről szól, amikor Jessie-t nem sok választja el a haláltól - és összefonódik a múlttal. Jessie végrendelete maga a könyv, amit hátrahagy maga után. Ugye milyen jól hangzik? Így egyben valóban az is, csak ha minden összetevőt külön boncolgat egy kicsit az ember, akkor már kevésbé érzi, hogy ez a történet tényleg "egyben van".

Nekem például egy percig nem sikerült azonosulnom Jessievel, ami elég nagy baj, mert sokan ezért olvasunk könyveket, nem igaz? A történet elején ez a lány önző volt, a szűk környezete sem izgatta túlzottan. Aztán pedig megtörtént a nagy változás, feje tetejére ált a személyisége, jelleme, nevezzük bárminek is és hirtelen az egész világért felelősséget akart vállalni, a szűk környezetéről viszont még mindig nem vett tudomást egy percre sem. 
Sokkal megosztóbb ez a könyv, mint azt valaha is gondoltam volna. Nem tudom én mit tennék Jessie helyzetében, csak annyit tudok, hogy soha nem lennék ennyire biztos egyik "megoldásban" sem. Éppen ezért nem tartom őt rossz embernek a döntése miatt, csak soha nem fogom megérteni, mert elmenekült az elől, aminek a megoldását annyira támogatta. Elmenekült az élet elől.

Jane Rogersnek mint írónak szerintem még fejlődnie kell, én nem éreztem ezt annyira ütősnek. Mindenbe csak belekapott. Néha volt leírás, néha nem, néha elárult valamit a történet világáról, néha nem. Néha már majdnem életrekeltek a szereplői, de aztán nem lett belőle semmi. Plusz 100 oldallal még megtoldottam volna a könyvet és akkor elégedettebb lennék, mert a cselekményen kívül semmi nem volt kidolgozva. Ha valakinek a memoárját olvasom (nevezhetjük talán annak is Jessie visszaemlékezéseit), akkor mélyebben is meg szeretném ismerni a gondolatait. 
Ami viszont megfogott és csillagot küldök érte, az Jessie és Baz kapcsolata. (Egyébként sokáig a Reszkessetek betörők jutott eszembe a Baz névről...) Nem volt egy őrült szenvedélyes szerelem az övék, hanem csöndes, szótlan, szelíd, mégis sokkal hatásosabb volt, mint a nemtudoknélküledélni maszlag.
A végét pedig majd mindenki eldönti maga, hogy megfelel-e vagy sem. Az se kutya...

Elgondolkodtató maga a nagybetűs DÖNTÉS, de összességében nem hagyott bennem túl mély nyomot a Jessie Lamb testamentuma és ez azért is fáj ennyire, mert készültem rá. Nagyon.

Értékelés: 3/5

Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 324