M. C. Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite

Az idei első elolvasott könyvvel már csökkentettem is eggyel a várólistámat és nemhogy szenvedős nem volt az olvasás, de alig várom, hogy Agatha Raisin újabb kalandját olvashassam. 

Agatha Raisin egy ötvenhárom éves reklámügynök, aki idejekorán nyugdíjba vonul, hogy egy kis hangulatos angliai faluban nyugalomban élhesse le élete további részét. Már az első napokban rájön, hogy hiányzik neki London nyüzsgése és a munkája, ahol eddig igazi törtetőként viselkedett. Elhatározza, hogy megkedvelteti magát a falu lakóival azzal, hogy megnyeri a helyi pitesütő versenyt. Csak ott a bökkenő, hogy Agatha nem éppen egy konyhatündér, a pitét egy londoni sütödében veszi meg és még csak nem is nyer vele. A vásárolt pite azonban valaki halálát okozza, Agatha pedig nyomozásba kezd, hogy kiderüljön ki volt a gyilkos. 

Nem vagyok nagy krimiolvasós, bár idén igazán elolvashatnék már egy Agatha Christie-t és/vagy valami skandináv regényt. Eddig krimi szállal csak a Flavia de Luce meg a szingli fejvadász könyvekben találkoztam, amelyekben szintén ez a játékosság játssza a főszerepet, mint Agatha Raisin-nél. Bár Agatha nem egy cuki, tudálékos kislány, hanem egy céltudatos, egyedülálló nő, de mégis ugyanúgy meg tudtam őt kedvelni. A főszereplőnél csak a helyszínt szerettem meg jobban. Az angliai táj egy olyan szerelmem, amit többször láttam élőben, így egy kis nosztalgia volt olvasni a regényt, emellett pedig végre bepillanthattam a a függönymentes ablakok mögé is. 

Persze az egész cselekmény kissé szürreális és az írónő nem emelkedett nagy irodalmi magasságokba, de a fő cél, a szórakoztatás az nálam teljesen betalált. Bár benne vagyok a vizsgaidőszakban, de néhány nap alatt sikerült elolvasnom a regényt és nem csak azért, mert ilyenkor a tanuláson kívül bármi mást szívesebben csinál az ember.

Ha valami könnyed és szórakoztatóra vágyom, biztos, hogy Agatha elsők között fog eszembe jutni. Van egy pár része a sorozatnak, úgyhogy unatkozni nem fogok.

Lakatos Levente: Aktus

Már Lakatos Levente előző könyvét, a Bomlást is nagyon szerettem, de új regénye, a Dr. Lengyel sorozat harmadik része, az Aktus még annál is összetettebb és sokszínűbb volt.

Az Aktusban Fényes Laura, immár magánnyomozóként és Lengyel Dávid kriminálpszichológus a Bomlásban megfejtett bűnügy után másfél évvel újra találkoznak, hogy egy hasonlóan rejtélyes és szörnyű bűntényben nyomozzanak.

Az írótól megszokottan, ezzel párhuzamosan elindul egy másik cselekményszál is, aminek főszereplője Annaróza, a történetben legtöbbször csak Anna, egy fiatal táncosnő, akinek kiskorában eltűnt az édesanyja és meleg édesapjával épp csak a történet kezdete előtt rendeződött a kapcsolata. Fiatalabb korában Anna otthagyta az édesapját és egyfajta lázadásként egy szórakozóhelyen kezdett el táncolni. Ott ismerkedett meg a drogdíler Antonnal, akivel egy tragédia közel hozta őket egymáshoz. Anton feladta az egész múltját Annáért és festésből próbál megélni, még Anna Lélektánc nevű tánccsoportjában sérült embereken segít, közben pedig az eltűnt édesanyja által írt táncos darabra, A pillangó és a hercegre készül. Az előadás előkészületei azonban nem mennek zökkenőmentesen és egy rejtélyes személy is felbukkan Anna életében.

A regény terjedelemben felülmúlja az író minden eddig megjelent írását, de a laza 800 oldal alatt úgy éreztem, hogy csak úgy folytak a szavak, minden jött pikk-pakk egymás után, logikusan összeszedetten. Akár egyhuzamban is elolvastam volna a könyvet, ha nincs éppen ezer dolgom, de ha nem azt olvastam, akkor nem volt olyan nap, hogy ne hallottam volna róla valamit a buszon vagy az iskolában. Olyan emberek olvasták és olvassák az Aktust, akikről nem gondoltam volna, hogy szeretnek olvasni. De csak így tovább, jól teszitek! ;)

Mert az Aktus nem gagyi, nem sablonos, hanem egy nagyon igényesen megírt regény. A szálak mesterien kidolgozottak, a már ismert karakterek mellett az újak is nagyon erősek, nem idealizáltak, a pozitív karakterekben is van egy kis rosszaság és ez fordítva is így van.  Akiket különösen szerettem, az Anton és Judit voltak. Antonnal se veled-se nélküled kapcsolatban voltam. Az elején nagyon tetszett a rosszból lett jókisfiú imidzse, később már bizalmatlanná váltam vele kapcsolatban, de pont ez tetszett benne, hogy nem lehetett megfejteni. Juditot, Laura barátnőjét pedig egyszerűen imádtam a humorával és a karakánságával. A regény sokszínűségéhez a cselekmény mellett az olyan karakterek is hozzátesznek, mint az Asperger-szindrómás Carlos vagy a  drogfüggő Szofi.

Emellett olyan témák kerülnek előtérbe, amelyek nagyon aktuálisak. Például a nemi erőszak kérdése, ahol a nő sokak szerint nem csak elszenvedő, hanem okozó is. Vagy hogy a céltudatos, ambíciókkal teli nők valóban olyan elítélendőek-e.

És ha már erotikus thrillerről van szó, felmerül a kérdés, mennyire erotikus is valójában az Aktus? Szerintem éppen annyira, hogy a szexualitást nem rejti egy láthatatlan függöny mögé, mint ahogy sokan teszik ezt, hanem elhelyezi a hétköznapi ember életében, ahol igazából van. 

A regény közel tökéletes volt számomra, néhány romantikus túlzás és túlkapás ellenére. Mikor néhanapján (évente egyszer-kétszer) elolvasok egy ilyen témájú regényt, akkor rájövök, hogy "Hé, én ezeket szeretem!"

Az Aktust is imádtam, mert elképesztően részletes, jól átgondolt, a nem létező szabadidőm ellenére is letehetetlen volt és meglepő véget hozott. 

Vagy nem is lett igazán vége? :D

Miket olvastam mostanában?

Bár a tavalyi évhez képest nagyon le vagyok maradva olvasás ügyileg, azért az elmúlt pár hónapban is sikerült elolvasnom néhány igazán jó és néhány kevésbé jó könyvet is.

Zakály Viktória Hanna örökje személyében megtörtént az év első beszerzése. A Szívritmuszavar folytatása még tavaly decemberben megjelent, de későn eszméltem rá, szóval nem került fel a karácsonyi kívánságlistára, az év eleji "böjt" után viszont ez volt az első ajándék, amivel megleptem magam.

A Hanna örök érzelmes, szívmelengető folytatása volt az első résznek, de igazából meg lettem volna nélküle, úgy éreztem kicsit túl van írva, nem egyszer volt szappanopera hangulatom olvasás közben Az írónő stílusa viszont továbbra is közel áll hozzám. Remélem még jelenik meg regénye.

Hasonlóan romantikus darab volt, bár másabb vonalon Simone Elkeles Láncreakciója, vagyis a Fuentes fiúk trilógiájának a befejező kötete. A legkisebb testvér Luis is szerelembe esett, méghozzá egy mexikói lánnyal Nikkivel, de ismét közbe szólt a Latin Vér... A második rész végén lévő részletek alapján jobb befejező részt vártam, végül Carlos és Kiara története maradt a kedvencem. 

Elolvastam egy újabb Fábián Janka regényt is az Adél és Alizt, amivel újra bebizonyosodott, hogy a Fábián regényeket letenni ugyan nem lehet, de mély benyomást nem tesznek az emberre. Az Adél és Aliz, ahogyan a címe is mutatja két nő története ismét történelmi köntösbe bújtatva, az I. világháborútól az '56-os forradalomig. Nem olvastam az írónő összes regényét, de az eddig olvasottak közül talán ebben volt a legkevesebb történelmi utalás, viszont ez nem vált hátrányára. Inkább csak a szokásosnál antipatikusabb szereplők és a megszokott képtelen fordulatok miatt éreztem ezt az eddigi leggyengébb Fábián Janka könyvnek. De ezek ellenére sem ábrándultam még ki az írónő könyveiből.

Hogy maradjunk a magyar íróknál, végre sorra került nálam Steiner Kristóf Hajónaplók című könyve, amit még tavaly vettem egy Ulpius akcióban. Még mindig nagyon szimpatikus számomra Kristóf minden megnyilvánulása, hiszen szerintem egy az átlagosnál sokkal intelligensebb "celebről" beszélünk, ha őt említjük. A Hajónaplókat is sokszor mosolyogva olvastam, felvidította a lelkemet, mint annó a Lélekbonbon, viszont talán kicsit csapongóvá tette a  "bejegyzések" sorrendje, nem éreztem kerek egésznek. Szívesen olvasnék 400-500 oldalas könyveket Kristóftól, akkor maradéktalanul elégedett lennék. 

A legnagyobb élménnyel pedig egészen eddig várattalak titeket, mert nagyon gonosz vagyok. Ősszel, tél elején annyian olvasták Jennifer Egan könyvét, Az elszúrt idő nyomában-t, hogy nekem is felkerült a karácsonyi kívánságlistámra és a Jézuska úgy gondolta na jó én rendeltem meg magamnak  és nemrég el is olvastam. Kiválón megszerkesztett történetről van szó, amely (számításaim szerint) közel 50 évet ível át a 80-as évektől a nem olyan fényesnek tűnő jövőig, viszont a zene mindent és mindenkit összeköt benne, emellett pedig a karakterek kidolgozottsága Jókai Mór-i magasságokba emelkedik. (Nálam ez egy nagy szó, mert Jókait ebben etalonnak tartom. :D) Viszont azon túl, hogy megértem azt a Pulitzer-díjat 2011-ben, igazából idén még várom az áttörést, mert bár eddig Jennifer Egan könyve tetszett a legjobban a idén, de ez a történet sem hagyott bennem olyan mély nyomot.

És igazából a mostanában olvasott könyvek ezzel majdnem véget is értek, néhány kötelezőt és rengeteg félbehagyott könyvet kivéve. Bízom a jövőben meg a legalább 15 könyvtári és rengeteg saját  olvasatlan könyvemben.

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Hát igen, komisz vagyok. Elrontom a végét nemcsak az egész könyvnek, hanem ennek a résznek is. Előre elmondtam nektek két eseményt, mert nem nagyon érdekel, hogy izgalmasan meséljek. Unom a rejtélyeket. Fárasztanak. Tudom, hogy mi fog történni, így hát ti is tudjátok. Az odáig vezető machinációk azok, amik kétségbe tudnak ejteni, amik zavarba ejtenek és megdöbbentenek. Azok érdekelnek.

Mondja nekünk Halál pajtás, A könyvtolvaj elbeszélője, közel a történet felénél. De már előtte is incselkedik velünk, elárulja kik halnak meg, kik maradnak életben és minden fontos eseményt előrevetít. Én nem haragszom rá érte, hiszen Ő az, akinek ehhez a legnagyobb joga van, hiszen háromszor találkozott Liesellel és ő olvasta a történetet, mindent tud, mindent megtehet és meg is teszi. Pazarul.

A könyvtolvajt még 2010 karácsonyára kértem és kaptam, pár hónapon belül el is olvastam és a kedvencemmé vált azon nyomban. Idén pedig a könyvből készült film megjelenése előtt megjött a kedvem, hogy újraolvassam. Három év alatt  sokat változik az ember, különösen ha arra gondolunk, hogy 15 évesen olvastam először Liesel történetét, így most már érettebben még jobban átéreztem és ha lehet még fokozni, akkor még nagyobb kedvencemmé vált. 

Mindig az a mérvadóbb és számomra szórakoztatóbb történelmi témájú regény, ami az átlagemberek életét mutatja be. Hiszen ha belegondolunk mindig ők voltak többen, mindig ők voltak a legnehezebb helyzetben, örökös várakozásban, hogy legyen már valami változás, vagy éppen maradjon miden a régi, megszokott kerékvágásban.

Liesel is azt szerette volna, ha az édesanyjával és az öccsével maradhat a II. világháború idején, de az öccsét a Berlinbe tartó vonatúton elvesztette és egy házaspárhoz, Rosa és Hans Hubermannhoz került. "Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek." - ahogy a fülszövegben is áll. Egy olyan kislányé, aki könyveket lop és aki megérintette a Halált.

A történetet tehát a Halál elbeszélésében olvashatjuk, aki Liesel öccsének a halálakor figyelt fel Liesel-re és utána többször is találkozott vele Liesel életének bizonyos szakaszaiban. A Halál, azonban a mindenttudó elbeszélő magatartásának egy kicsit szokatlan módját választotta, mindent elárult előre, aztán fejtette csak ki a történetet. Egyéntől függ, hogy ez kinek tetszik, nekem nem volt vele problémám, mert engem is a "machinációk" érdekeltek, azok a történések, amelyek aztán elvezettek a végkifejletthez.

És ez a különleges elbeszélő nagyon jól végezte dolgát, szimpatikus volt a háborúellenes hozzáállása illetve, hogy sokszor színeken keresztül írta le az embereket, az időjárást stb.

Ez a cselekmény részletességére törekvés nekem teljesen átjött. Sokszor úgy olvastam a könyvet, mintha egy átlagos történet lenne egy átlagos időszakban, hiszen a bombáktól való félelem mellett ugyanúgy a legtisztább, de mégis a leghétköznapibb érzések kaptak helyet, mint Rudy és Liesel gyerekkori szerelme vagy Max, a zsidó bokszoló és Liesel szétszakíthatatlan barátsága. 

Címéhez hűen pedig, sokat van szó a regényben  könyvekről, amelyeknek Liesel a rabjává válik, szinte sóvárog utánuk. Szeretem, amikor valaki rá akar világítani, hogy a könyveknek, a történeteknek, a szónak milyen nagy hatalma van, és az író erre törekedett. Egy kicsit meseszerű, enyhén misztikus történetben mutatta be a háborúk legnagyobb hőseit és azt, hogy bárhonnan is induljunk, bárhová is jussunk, a vége mindig ugyanaz. Az utat kell kitölteni, megfelelően, sok-sok szeretettel.

Nagyon egyszerű nyelvezetű, meglepően olvasmányos regény, szívbemarkoló, tele szerethető karakterekkel. 

Kérlek benneteket, higgyetek nekem, amikor azt mondom, hogy minden egyes lelket úgy vettem a karomba azon a napon, mint egy újszülöttet. Még meg is csókoltam néhány elgyötört, mérgezett arcot. Hallgattam utolsó elhaló sikolyaikat. A francia szavaikat. Láttam szerelemlátomásaikat, és megszabadítottam őket a félelemtől. 

Értékelés: *5/5



Ti láttátok már a filmet? És ha igen, hogy tetszett?
Őszintén szólva én a trailerből érzem, hogy a könyv hangulatát nem kapták. el. Persze azért meg fogom nézni, csak vannak baljós előérzeteim...

Lakatos Levente: Bomlás

Mindig lesznek trendek a könyvkiadás terén, mindig lesznek olyan írók, akik követik ezeket a trendeket és lesznek, akik nem, ahogy lesz, aki egymás után olvassa a sablonos történeteket, míg mások már az elsőnél azt mondják "Stop! Nekem ez túl sok. Vagy éppen túl kevés..."  . De nem mindegy, hogy ezek az egy kaptafára íródott regények végül csak egy erőltetett, stílustalan maszlagot képeznek majd vagy egy eredeti, apró kis finomságokkal megtűzdelt történetet olvashatunk.

Szerintem Lakatos Leventének sikerült kilépnie a Barbibébi árnyékából (ami azért nem volt annyira rossz, ha az ember megfelelően kezelte és nem vette túl komolyan a dolgokat benne) és sikerült írnia egy igényes, stílusos,modern és nem utolsó sorban izgalmas regényt. Úristen azt hittem a végére kifogyok a pozitív jelzőkből... Szóval sikerült. Olvassátok a fülszöveget.

Kalandozások a szexuális tabuk és sokkoló gyilkosságok világában. Egy feltörekvő írónő és egy férfi prostituált bizarr munkakapcsolata. Hol a határvonal a túlfűtött szenvedély és az abnormalitás között? Élvezhető-e a megalázottság? Mi történik a felső tízezer asszonyaival a hotelszobák zárt ajtajai mögött? Az események középpontjában a sikeres kriminálpszichológus, dr. Lengyel áll, akinek amellett, hogy egyszerre két gyilkossági ügyet kell megoldania, meg kell küzdenie élete egyetlen, ám csillapíthatatlan démonával: a szexuális vággyal.

E. L. James elbújhat egy sarokba és kibőgheti magát sok társával együtt. A Bomlás megadja azt, amit úgy alapvetően hiányolok a manapság divatos, hasonló témájú könyvekből. Leventének van stílusa, szókincse, képes logikusan felépíteni a cselekményt és a szereplőktől sem akar falra mászni az ember. Minden nagyon hitelesnek, átgondoltnak tűnik. 

Sajnos a Loveclub-ot még nem olvastam (ami késik, nem múlik), így nekem újak voltak a főszereplők, de rögtön sikerült elvarázsolniuk. Most komolyan, Dávid karaktere melyik nőnek nem jön be? Szerintem ilyen nem létezik. Laura pedig szintén nagyon szimpatikus karakter ezzel az erős nő imiddzsel. Nekem nagyon tetszett az, hogy bár a történet sok helyen elég negatív színben tűnteti fel a nőket, Levente mégis ellensúlyozta azzal, hogy a másik oldalon ott voltak az értelmes, ambíciózus csajok, mint az előbb említett Laura, Dóra a sötét múltból és Klaudia, az eltévelyedett írónőnk barátnője.

A téma elég megbotránkoztató, hiába tagadjuk, mindannyian szeretünk mások mocskos kis titkairól olvasni. Az pedig különösen tetszett, hogy mindenféle össze nem illő dolog bele lett keverve a történetbe (drogok,démonok,filozófia!) és mégis kerek, egész lett, nem hatott furcsán.

Emellett meg az állandó izgalom, hogy most akkor ki is volt a gyilkos. Én folyamatosan találgattam, oldalaként mást gyanúsítottam (nem lennék jó nyomozó), aztán valahogy túl hirtelen jöttek rá Dávidék, hogy ki volt a tettes. Ez volt az egyetlen gyenge pont. Valahogy úgy éreztem, hogy ráparancsoltak Leventére, legyen végre vége, zárjuk le, én húztam volna még egy kicsit. De talán ez is csak azt magyarázza, hogy mennyire tetszett. 

Megvettek kilóra. Szeretnék még olvasni ilyen könyveket, remélem Levente készül valamivel. Addig pedig Loveclub!

Értékelés: 4,5/5

Ulpius-ház, 2013, 442 oldal

10 dolog, amire Elizabeth Gilbert megtanít

Az Eat Pray Love az egyetlen könyv, amit három év alatt négyszer sikerült elolvasnom és még sokszor el is fogom, mert mindig találok benne valami újat, valamit amit addig nem vettem észre, nem gondolkoztam el rajta.

Elizabeth Gilbertet egy barátnőmön keresztül ismertem meg és azonnal beleszerettem a csajszi stílusába. Ebbe a szókimondó, humoros, ironikus stílusba, amiben az írónő előadja életének csak egy rövid, de annál meghatározó részét. Elmeséli azt az egy évet amikor Olaszországban, Indiában és Indonéziában kereste a boldogságot és az utat vissza önmagához.

Liz hatására sokaknak kinyílt a bicska a zsebében, mondván nem volt nehéz dolga, meg volt hozzá a tőke, a támogatás és ez a történet egy cukormázas amerikai filmnek való alapanyag. Más kérdés, hogy aztán Hollywood valóban találkozott vele és sikerült is összehozni a "csodát", de a könyv ezerszer másabb, sokkal többet ad. Az ember pedig legyen bárhol is a világon, ha önmagával kell szembenéznie, az mindig nehéz. 

Pár évvel később Liz új könyvvel jelentkezett, az EPL mintegy folytatásaként jelent meg, magyar címén a Hűség, amely a házasság történetét járja körbe amolyan lizgilbertes stílusban, rengeteg történelmi, irodalmi utalással és személyes élményekkel. Sokak szerint ez a könyv meg sem közelíti az Eat Pray Love-ot. Én egyszerűen csak össze sem hasonlítom a kettőt. Mindkét könyvet élveztem és el fogom még őket olvasni párszor életem során.

Jött hát az ötlet, hogy pár pontban összeszedjem mit is tanulhatunk Gilberttől, ha elolvassuk a könyveit. Nem fogok sok újdonságot mondani, csak megismétlek pár örök tanácsot, amit mindenki megfogadhat. :)

Semmi sem haszontalan, ami boldoggá tesz! - Biztosan előfordult már mindenkivel, hogy valamibe nagyon szeretett volna belefogni (nyelvet tanulni, megtanulni gitározni, kipróbálni valami extrém sportot) és az ismerősei csak rázták a fejüket  (felesleges, nincs hozzá kitartásod, nem mered kipróbálni). Liz sem foglalkozott ezekkel a fanyalgókkal, amikor elkezdett olaszul tanulni, mert egyszerűen vonzotta a nyelv és az egész kultúra.

Ne foglalkozz mindig az alakoddal, élvezd az ízeket! - Liz Olaszországban töltött ideje alatt hízott, nem is keveset, de közben jól érezte magát és minden olasz ízt kipróbált. Önmagának akart megfelelni, nem másoknak.

Légy egy kicsit önző! - A mai társadalomban egy kicsit mindenkinek önzőnek kell lennie, ahhoz, hogy ne omoljon össze. Na sajnáld az időd önmagadra, arra, hogy egy kicsit kikapcsolódj. Meg fog térülni minden "elustálkodott" perc. Talán neked nem egy éved van rá, mint Liznek, de sokszor csak rajtad múlik, hogy mennyi is ez az idő.

Ne félj új embereket megismerni! - A mi Lizünk igazán szerencsés alkat, kiváló a beszélőkéje, de a kevésbé kommunikatív embereket is bátorítja arra, hogy ismerkedjenek meg új emberekkel, érdeklődőek,  nyitottak egyenek, nézzék a dolgokat kicsit mások szemével.

Soha ne ítélj meg senkit a vallása alapján! (Soha ne ítélj meg egy vallást, ameddig meg nem ismered!) - Elizabeth Gilbert állítása szerint nem követője kifejezetten egy vallásnak sem, csak mindegyikből mazsolázgat pár dolgot, ami szimpatikus számára és próbál belőlük tanulni. Hiszem, hogy minden embernek ezt kellene tennie mielőtt bármilyen vallású embert elítél. Soha nem rossz dolog az, ha szélesítjük a látókörünket bármiről is legyen szó.

Mindig bocsáss meg önmagadnak! - Ha bármivel is csalódást okozunk a szeretteinknek, hajlamosak vagyunk hatványozottan magunkat hibáztatni. Így volt ezzel Liz is a válása után. Haragudott önmagára, amiért kilépett egy olyan kapcsolatból, ami már nem tette többé boldoggá. Mindig bocsáss meg önmagadnak, engedd el, szabadulj meg tőle, mert csak egy ember van akivel egy egész életet le kell élned, saját magad. Haragban szeretnéd eltölteni azt a hosszú időt?

Ne félj az újrakezdéstől! - Hibáztál egyszer? Kétszer? Harmadjára is fogsz, sőt jobbat mondok, az egész életed tele lesz kisebb-nagyobb hibákkal. Ki nem szarja le? A hibákból tanulunk, a hibák után vagyunk képesek felemelkedni, ahogy azt Liz is tette. Egy boldog ember vált belőle a végére.

A szerelemhez sosincs késő! - Felhozhatnék amerikai filmeket rossz példaként vagy Liz és Felipe kapcsolatát annál jobbként, de csak nézz szét a környezetedben és találsz te magad is sok-sok példát. Arra születtünk hogy szeressünk és a sokadik csalódás után is ugyanúgy bele fogunk esni a csapdába.

Nézz utána a dolgoknak, mielőtt nagy fába vágnád a fejszéd! - Liz esetében a házasság volt ez a problémás dolog és úgy hiszem nincs egyedül ezzel. Ő  kutatott, olvasott, érdeklődött és írt egy egész könyvet róla, aztán megtette. Ha nem is ennyire behatóan, de a nagy, életreszóló döntések előtt mindig mérlegelj!

A csend a barátod! - Nekem ez a legfontosabb dolog, amit Liztől megtanultam. A 21. században sokszor beleesünk abba a hibába, hogy nem csak másokat, de már saját magunkat sem hallgatjuk meg. Tudjátok, akivel a legtöbb időt töltjük. Milyen élet ez, ha a saját gondolataiddal sem vagy barátságban? A csend sokaknak elsőre ijesztő lehet, talán meg is kell tanulni együtt élni vele, de megéri.

E. L. James: A szürke ötven árnyalata

Jellemző rám, hogy filmes, zenés és könyves téren mindig le vagyok maradva egy lépéssel, így nem meglepő, hogy az Árnyalat-trilógia még csak most került nálam napirendre. Persze nem most hallottam először a történetről, tavaly óta amikor volt alkalmam mindig belepillantottam az első részbe könyvesboltokban vagy valamelyik hiperszupermarketben és mindig sikerült megtalálnom a pikáns részeket.

Az alaptörténet nagyon egyszerű, szinte kézenfekvő. Adott egy csendes, tapasztalatlan bölcsész leányzó, Ana, aki a barátnője helyett készít interjút egy titokzatos dollármilliárdossal, Christian Grey-vel. Ana már első látásra vonzónak találja Grey-t és nem kell sokat várni arra sem, hogy kiderüljön Christian is hasonlóan érez. A rosszfiú-jókislány páros pedig eljátszadozik egymással - úgy sejtem a három könyvön át végig - és talán még Christian szörnyű, titkokkal teli múltjára is fény derül majd. A lényeget persze kihagytam. Szado-mazo szex.

Mielőtt valami véleményféleséget fogalmaznék meg erről a könyvről, le kell szögeznem, A szürke ötven árnyalatát nem tudom regénynek tekinteni, de szerintem ezzel nem csak én vagyok így. A történet egy Twilight fanfictionként indult és meg is maradt annak.
Majd az értékelésnél látható lesz, hogy mennyire nem preferálom a fanfictionok nyomtatott formában való megjelentetését, de akkor most jöjjön röviden, hogy miért is tetszett/nem tetszett nekem az a könyv, amiből tavaly több mint  6 milliót adtak el Nagy-Britanniában.

Az első és szerintem legnagyobb probléma az az, hogy a fanfictionöket átlagos emberek írják, olyanok akiknek nem feltétlenül van meg a tehetségük az íráshoz, csupán leírják azt, amit más ember "csak" elképzel. Tehát ebből követheztethetünk arra, hogy E.L. James nem egy Jane Austen, J. K. Rowling vagy Virginia Woolf. Rajta kívül még sokan képesek egy ilyen szintű történet megírására, mint ő. Nyilvánvalóan a mi magyar fordításunk is nagyban hibás, de a könyv tele van tőmondatokkal a szókincs pedig olyan szinten szegényes, hogy hihetetlennek tűnik, hogy Thomas Hardy-t olvas, aki ezt írta.
A magyar tanárnőm egy csomószor elmondta már, hogy az az istenadta tehetség, aki képes röviden is kifejezni magát. Én viszont a vastag könyveket szeretem, de rá kellett jönnöm, hogy a tanáromnak talán részben mégis igaza volt. E. L. James írt egy 500 oldalas könyvet, ami kb. két hét történéseit írja le. Na de mi a nagy probléma? Hogy a két hét alatt nem történik semmi érdemleges, tehát a semmiről írt 500 oldalt. Ehhez is tehetség kell, csak ha befejezel egy ilyen könyvet és hatalmas hiányérzeted van, akkor ütközik ki ez a probléma.
Szóval cselekmény az nem nagyon volt, ami pedig volt azt ki lehetett számítani, és talán egészen a harmadik rész végéig beválthatnak a sejtéseim. Majd meglátjuk, még a második rész legelején járok.
A szereplőkről röviden... Az első részben három szereplőt ismerhettünk meg úgy ahogy, Christian-t, Ana-t és a barátnőjét, Kate-et, aki egy tipikus ambíciózus szőkeség, semmi érdekes. A többieknek pedig egyszerűen nem volt személyisége, csak tették a  dolgukat, hogy a nem létező cselekményszál tovább haladhasson és eljussunk a véghez, ami nem okozott sok meglepetést.
Az én személyes legnagyobb problémám pedig megint előjött. Ana-t mindenki imádja, de hogy vajon miért? Remélem még lesz alkalmam ezt megtudni, mert égek a kíváncsiságtól.
Amit pedig szeretnék kikerülni, de nem lehet, mert ez egy erotikus történet vagy mi a szösz... Őszintén szólva én keményebb dolgokra számítottam. Hahaha. Persze mikor előkerült egy-két felszerelés, akkor mondom hűha, forrosódik a levegő, de aztán unalmassá vált ez is, mert az írónő mindig csak ismételgette magát. Folyton arra gondoltam, hogy én ezt már olvastam valahol. Ja igen, 3 oldallal ezelőtt.

A sok kontra után egy kis pro is jöhet, mert nincs  ám nekem problémám a fanfictionökkel, csak sajnálom a fákat, hogy ilyenek nyomtatására használjuk őket. Fanfictionöket nem csak egy csomóan írnak, hanem annál többen olvasnak is. Én is jópárat elolvastam régebben különböző témákban. Ezeknek is van jó oldala, nem csak rossz. A legjellemzőbb dolog, hogy rögtön odaláncolnak a képernyő elé (általában neten olvassuk őket, ugye?), akárcsak egy jó sorozat. Nem bírjuk őket abbahagyni, izgulunk, hogy mi fog történni, mikor csókolja már meg a lányt stb. És a legtöbbjük egy merő évődés. Szeretem, nem szeretem, szeretem, nem szeretem. Biztos, hogy ilyen a valóságban nem létezik? Dehogy nem. Sőt szerintem a 21. században egyre többször előfordul, mert annyi minden befolyásol már minket, hogy egyre nehezebb a "döntés". Így amikor a hajamat tépem Ana és Christian hülyesége miatt, akkor erre gondolok. Meg arra, hogyha már két órája fel sem néztem a képernyő elől, akkor csak nem lehet annyira rossz.

Egy szó mint száz, regényként nem tudom értékelni A szürke ötven árnyalatát, viszont fanfictionnek igen is jó. Lehetne jobban, árnyaltabban megfogalmazva, lehetnének izgalmasabbak a szereplők, de mint egy fanfiction tőlem egy jó négyest kap. A normál értékelés pedig két sorral lentebb...

Értékelés: 1,5/5

E-BOOKBAN OLVASTAM

Fejős Éva: Karibi nyár

Én annyira szeretem Fejős Éva könyveit, hogy az utolsót 2011 karácsonyán olvastam. Stílusosan ez volt a Karácsony New Yorkban. Szóval a 2012-es év Fejős Éva mentes volt, annak ellenére is, hogy a A mexikói és a Cuba Libre már majdnem két éve a polcomon porosodik. Fellángolásból vettem őket egy régi 1+1 akcióban, aztán elmúlt a varázs.

A Karibi nyár viszont már a megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, de  ha karácsonyi kívánságlistáról vagy egyéb könyvbeszerzésről volt szó, valahogy más könyvek mindig előtérbe kerültek. A május 1-jei Ulpius akciót már nem tudtam visszautasítani és 499 forintért enyém lett ez a drágaság, amit azóta el is olvastam.

Fülszöveg:

Egy könyv, ami életet ment… 

Egy sziget, ahol boldogságra lelsz… 

Egy utazás, ami örökre megváltoztat… 

A Pearl of the Caribbean egy igazán különleges hajó. Egy ősi legenda újjászületéséről, a rejtélyes boldogságszigetről és a karibi „emlékgyógyító”, Carol Santos újbóli felbukkanásáról suttog a hajó személyzete és a kiválasztottak, köztük egy magyar nászutaspár is. Ladányi Niki újságíró azonban nem a boldogságszigetet keresi; egy fájdalmas emlék, egy sorsfordító titok és egy halálosan veszélyes ellenség elől menekül… 

Egy másik fiatal nő, Leonora, San Juanban egy életre szóló küldetést teljesít. Vajon képes-e egyszer az életben a szívére hallgatni, és olyasvalakivel megosztani a súlyos feladatot, aki segítője, lelki társa és akár szerelme is lehetne az úton… vagy ez a döntés végzetes következményekkel jár?

Ha nem okozna akkora problémát spoilerek nélkül, röviden leírni a könyv tartalmát, akkor nem folyamodnék a fülszöveg bemásolása nevezetű módszerhez, de mint Éva minden könyvében, itt is ezer szálon fut a történet. Sok értékelésben olvastam, hogy nehéz volt kibogozni az elején a szálakat, ezért direkt jobban odafigyeltem az olvasásra, nehogy belezavarodjam a történetbe. Szerencsére mindent sikerült megértenem. Azt hiszem.

Valószínűleg én is változtam mióta az utolsó Fejős könyvet elolvastam, de valahogy az írónő stlíusát is kiforrottabbnak éreztem, mintha ő maga is jobban elfogadná, hogy igen én ilyet tudok írni, és ez tetszik az embereknek. Mert szerintem Fejős Éva könyveinek van helye a magyar könyvpiacon, nem hiába a Karibi nyár már a 12. megjelent könyve.

Évának van egy bevált recepetje. A hozzávalók: egy egzotikus hely, sikeres és kevésbe sikeres nők és férfiak, párkapcsolatok és a múlt titkai. Ehhez pedig hozzáadja a saját stlíusát és gondolatait. Az pedig, hogy a történetek, a szereplők talán az általam nagy magyar valóságként nevezett dolgot nem éppen hűen tükrözik... Mi van abban?

"Vannak olyan könyvek, amelyek álmodni hívnak, és vannak olyanok, amelyek megmutatják a valóságot." - mondja Paulo Coelho. És azt hiszem nem kell mondanom senkinek, aki már olvasott legalább egy Fejős Éva könyvet, hogy az ő írásai hova tartoznak. Talán pont az a titkuk, hogy elröpítik az embert egy távoli helyre, ahol egy kitartó,sikeres, de egyben szerencsés karakter szerepébe bújhatnak és kiszakadhatnak a hétköznapokból. 

A fentebb említettek mellett azért én mindig hiányoltam valamit Éva könyveiből. Nevezzük el ezt mélységnek. Bántott az, hogy annyi, de annyi jobbnál jobb szereplő tűnt fel a színen, csak egyszerűen nem volt időm őket megismerni, mert a cselekmény pörgött ezerrel. A Karibi nyárban viszont minden annyira szépen fel volt építve és a szereplők nevén kívül egy csomó minden mást is megtudhattunk. 

A kedvencem természetesen Carol Santos és a boldogságsziget legendája volt, amivel a hozzávalók listájára új elem került fel, a fűszer. Mert Éva már ilyet  is használ és jól használja. Nem túl sok, nem túl kevés. 

Ettől függetlenül én még mindig várok valamit, valami kis katarzist a végére. De ha ez meglesz, akkor jöhet az 5/5. Hajrá Éva!

Értékelés: 4,5/5

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 518

Fábián Janka: A német lány

Bár az Emma lányához még nem volt szerencsém a könyvtárban, de a "Szent asztalon" újabb Fábián Janka könyv jelent meg, A német lány. Így hát folytattam a Fábián életmű megismerését, és igen, ehhez a könyvhöz is elég volt csupán egy hétvége. De vajon jelent ez valamit? /Azt jelezném, hogy most először lehet, hogy spoilereztem egy picikét./

Fülszöveg: Sepp Weinbach, azaz Borpataky Jóska, a baranyai sváb fiatalember a német hadsereg századosaként vesz részt először Franciaország megszállásában, majd Sztálingrád ostromában. A két esemény más-más okból örökre megváltoztatja az életét. A háború után Bajorországban letelepedő férfit csakhamar utoléri a múltja, egy furcsa kislány, Rose alakjában. Rose, a hármas (magyarnémetfrancia) identitással rendelkező lány tizennyolc éves korában, a hatvanas évek elején diákként Párizsba kerül. A regény az ő boldogságkereséséről szól: vajon képes lesz-e megküzdeni a saját maga és a már csaknem húsz éve véget ért, de a lelkekben még dúló háború démonaival? Képes lesz megtalálni helyét egy családban, amelyet már a felbukkanása előtt is meglehetősen kusza viszonyok, elhallgatott titkok és fel nem dolgozott tragédiák jellemeztek? Végül pedig: többszöri próbálkozás után sikerül-e megtalálnia az igaz szerelmet? 

A fülszöveg alapján azt gondolná az ember, hogy ismét minden adott egy romantikus, történelmi fűszerezésű regényhez. Én is így voltam ezzel kb. a történet feléig, ameddig nem csak Rose volt a főszereplőnk, hanem nagyrészt az édesapja, Sepp. 
A cím alapján azt hittem, hogy már a történet elején megismerjük Rose-t, de ehelyett Borpataky Jóska Franciaországban majd Sztálingrádban töltött katona éveiről olvashattam rengeteget, és most először nem bántam. Az Emma szerelmében a túl sok harci jelenet unalmassá tette a könyvet, de A német lányban az írónő már nem a robbanásokra, lövöldözésekre fektette a hangsúlyt, hanem arra, hogy a katonák érzéseit ismertesse meg velünk. Ez a rész hihetetlenül tanúságos volt, hiszen kiderült belőle, hogy ember és ember között nincsen különbség. A II. világháború idején a katonák csak bábok voltak pár őrült ember kezében.

a 2010-es kiadás borítója, Hungarovox

Sztálingrád után, kb. a 100. oldal körül jelent meg a történetben Rose, aki ezután átvette a főszerepet és számomra innentől lezdve megszakadt élvezet. Rose felnőtt a német birtokon és Párizsba utazott, hogy zenét tanuljon. Itt megismerkedett a Saint-Martin családdal, szerelmes lett és mindent úgy történt, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Vagyis klisé, klisé hátán és plusz egy dolog, ami nálam mindig kiveri a biztosítékot... Rose egy tüneményes lány, mindenki imádja őt, csak éppen 200 oldalon keresztül egyszer sem tudjuk meg, hogy MIÉRT. 
Minden szereplő túl idealizált volt számomra, nem csak Rose. Mintha egy színmű karaktereit vonultatta volna fel az írónő, aki a végére teljesen kiffuladt, elfogytak a közhelyek, és nem tudom létezik-e ez a szó, de szerintem túlírta a könyvet. Azzal menthette volna ki magát nálam, ha egy szép homályos véget ad ennek a történetnek. 

Kicsit csalódtam most az írónőben és azt hiszem, hogy kezd kifogyni az ötletekből, pedig ez még csak a harmadik könyv volt, amit tőle olvastam. Viszont nem mondom, hogy feladom a Fábián Janka könyvek olvasását, mert remek kikapcsolódás, hiszen olvastatja magát az írónő minden könyve. Csak akkor van baj, ha már idegesítővé válik, mert annyira kiszámítható.

Értékelés: 2,5/5

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 364

Marian Keyes: Van valaki odaát?

Végre megtaláltam a megfelelő alanyt, valamint az eddig elveszettnek hitt kedvet és időt, hogy visszatérjek a könyves-blogolós világba. Marian Keyes eme könyvére valamikor húsvét előtt bukkantam rá a könyvtárban és nagy volt az öröm, mert Zakkant véleményét olvasva igencsak megjött a kedvem hozzá már hónapokkal ezelőtt.

A főszereplőnk Anna Walsh, kedves névrokonom, aki egy kozmetikai cégnél dolgozik, azonban jelenleg a szüleinél kell laknia Dublin kertvárosában, mert kötések borítják a testét a lábujjától egészen a feje tetejéig. Ő viszont már visszavágyik New Yorkba, a munkahelyére és Aidanhez, a szerelméhez.

Ha ebből a könyvből filmet készítenének, nálam tuti siker lenne! Nem ismerem másoknak az olvasási "szokásait", de én mindig egy filmet készítek olvasás közben és ennél a könyvnél nagyon egyszerű dolgom volt. Príma kis vígjátékot tudtam rendezni, bár a szomorú pillanatok száma talán több volt a megszokottnál, a történet értékéből ez semmit nem von le.

Az ír származású Marian Keyes a mi drága wikipédiánkon az egyik legsikeresebb kortárs regényíróként van aposztrofálva. Közel húsz regénye jelent meg eddig, ebből nyolcat magyarul is kiadtak, az egyik legújabb közülük a Van valaki odaát?, ami nem csak egy habkönnyű romantikus regény, mint ahogy azt az ember gondolná a bohókás borító alapján.

Annának van egy őrült családja és egy hatalmas titka, ami csak a 200. oldal körül derül ki, addig csupán csak azt érezzük, hogy valami van a levegőben, illetve rájövünk, hogy nem csak a mi családtagjaink tudnak úgy viselkedni, mint akik az űrből érkeztek egy hatalmas nagy repülőcsészealjon.

Egyszerűen imádtam az egész Walsh családot. Mindenkinek volt valami kis beütése, amivel hihetetlenül viccessé vált az egész történet. Még a legnehezebb pillanatokban is ott volt az a jellegzetes vígjáték érzés, amikor tudod, hogy igen, ez most elég szomorú, de előbb utóbb minden rendbe jön majd.

A Van valaki odaát? számomra az érdekes karakterek és a továbblépés regénye. Miközben Anna éli az életét, új embereket ismer meg, míg mások egyre távolabb kerülnek tőle. Legtöbbször a múltban jár, aztán megtanul a jelenben és a jövőben élni.
Szerintem minden mesterien volt felépítve. A terjedelemmel sem volt problémám, mert olvastatta magát a könyv, nem egyszer hangosan felnevettem közben. Hihetetlen humora van ennek a Marian csajszinak ebben biztos vagyok, és abban is, hogy nem ez volt az utolsó könyv, amit tőle olvastam.

Értékelés: 5/5

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2008

Oldalszám: 636

Fábián Janka: Emma fiai

Van a megyei könyvtárban két asztal, ahová a "kiemelt" könyvek kerülnek, értsd úgy bestsellerek, frissen pecsételtek és a többi. Ezen asztalok egyikén akadtam rá még tavaly Torey Hayden egyik könyvére és pár héttel ezelőtt a Mockingjay-re is. Fábián Janka könyvét éppen abban a pillanatban rakták az asztalra - a Szent asztalra - amikor odaléptem, így jelnek tekintettem a dolgot és ki is kölcsönöztem.

Az Emma szerelme folytatása a II. világháború éveibe kalauzol, főszerepben a már az első könyvben megismert Kóthay családdal. A szemünk előtt nőnek fel Emma fiai és egy szem lánya, Évike, akiknek ugyanúgy meg kell küzdeniük a háború éveivel, mint mindenki másnak.

Imádat van. Fábián Janka olyat csinált velem, amire nem sokan képesek. Faltam a sorokat, hozzám sem lehetett szólni a múlt hétvégén, amikor a könyvet olvastam, teljesen magába szippantott a történet. Ha viszont visszagondolok a tavaly nyárra, amikor az első részt olvastam, teljesen hihetetlennek tűnik számomra, hogy így megváltoztak az érzéseim az írónővel kapcsolatban.

Az Emma szerelme is tetszett, pörgős volt, olvastatta magát, de valami hiányzott belőle. Érezhető volt, hogy első könyv,  a szereplők nem tettek valami mély benyomást az emberre és minden csak úgy megtörtént egyik pillanatról a másikra. Véletlenek sorozata volt az egész történet.

A második részre viszont érezhetően tanult az írónő a hibákból és mesterien megírta a Kóthay fiúk történetét.

A leírások száma jelentősen megnövekedett az előző részhez képest, ahogyan a szereplők jelleme is sokkal jobban elkülönül már egymástól. Az első részben volt a jó és a rossz, meg a rossz, aki igazából jó, és fordítva, de ebben a részben már van személyisége a szereplőknek és aszerint cselekednek, nem csak azért, mert a történet haladásához kulcsfontosságúak a tetteik.

A helyszínek nagyon változatosak, de mégsem érzi azt az ember, hogy ide-oda ugrálna, ami az első részhez képest megint nagy különbség. Szeretem, ha könyvesboltok jelennek meg a könyvekben, erre ebben a történetben is van egy szép, romantikus példa. Az örök kedvenc könyves helyszínem, Balatonkörtvélyes is szintén nagy szerephez jut ebben a részben.

Ez a könyv, ha jól számolom,olyan 20-25 évet foglal magába, az I. világháború végétől, egészen a II. világháború végéig. Azt gondolná az ember, hogy ennyi oldalszámba nem fér bele ez a sok év, de nekem nincs hiányérzetem, mert az első résszel pont az volt a problémám, hogy túl sok időt töltöttünk a harcmezőn, ami ha jól megvan írva, irtó izgalmas tud lenni, csak hát ott nem volt erről szó. Ez a 25 év abban a 340 oldalban volt kerek, egész. /A 40 oldalnyi reklám persze kicsit felforrasztotta az agyvizemet, de azóta már sikerült megnyugodnom./

Igazából az a jó ebben a könyvben, hogy nem akar több lenni, mint ami. Fábián Janka azt fejlesztette tökéletesre, amit tud és így kaptunk egy romantikus családregényt némi történelmi fűszerezéssel, érthető nyelvezettel, szerethető karakterekkel, (akikben az a jó, hogy a negatív szereplőt is kedveled és szurkolsz neki, de a pozitívakban is találsz kivetni valót),  pörgős cselekménnyel. Ezek után nem kell mondanom, hogy alig várom az Emma lánya megjelenését a Szent asztalon.

Értékelés: 5/5

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2011

Oldalszám: 380