Hannah Kent: Rekviem egy gyilkos asszonyért

Februárban én is voltam az Alexandra egyik raktárvásárán és sikerült 4 arany pöttyös könyvet zsákmányolnom, köztük Hannah Kent ausztrál írónő izlandon játszódó könyvét is, ami már régóta várólistás volt nálam.

A Rekviem egy gyilkos asszonyért több szempontból is különleges számomra, hiszen Izlandon játszódik és engem egyre inkább érdekelnek az északon játszódó regények, valamint félig-meddig igaz történetről van szó.

Izlandon az utolsó halálra ítélt ember egy Agnes nevű nő volt, akit két férfi gyilkosságában való bűnrészességért ítéltek lefejezésre. Hannah Kent tiniként egy ideig Izlandon élt, itt ismerkedett meg Agnes történetével és később doktori tanulmányai befejezéséhez hosszú kutatómunkát végzett az országban, hogy megírhassa Agnes történetét fantáziával kitöltve a hézagokat.

A történet elején Agnes-t az ítélet végrehajtásáig egy négytagú családhoz viszik, ahol segít a földeken történő munkában, kaszálásban, szüretelésben és közben egy segédlelkész, Tóti látogatja őt, hogy felkészítse a halálra. Ahogy közeledik a tél és vele együtt az ítélet végrehajtása egyre inkább kibomlik előttünk Agnes élettörténete és az állásfoglalás egyre nehezebbé válik.

A történet két szálon fut, az egyik szálon Agnes személyes gondolatait, érzéseit ismerhetjük meg, a másik szálon pedig egy külső elbeszélővel halad a történet, nagy szerepet kap Tóti segédlelkész, és az is nagyon jól követhető, hogy miként változik az elszállásoló család tagjainak véleménye Agnes-ről.

Számomra nehezen indult be a történet, nem jött át a komor hangulata, úgy éreztem, hogy az írónő annyira expliciten akarja, hogy borzongjak, hogy nem tudtam komolyan venni, amit olvasok. Aztán olyan 80-100 oldal körül kezdtem igazán figyelni és egyre inkább beleélni magam Agnes szorult helyzetébe.

Sokáig úgy éreztem, hogy túl sok a párbeszéd és kevés a leírás, de egy idő után olyan részletesen el tudtam képzelni a 19. századi izlandi életet, a házaikat, az öltözködésüket, hogy mit dolgoznak, mit esznek, hogy rájöttem valamit mégis jól csinál az írónő. Így a regény alapján nagyon középkorinak tűnt a 1830-as évek körüli Izland. Biztos, hogy rengteg kutatómunka állhat a történet mögött.

A cselekményt mindenképpen Tóti és Agnes beszélgetései viszik előbbre, vagyis inkább Agnes monológjai, aki egészen kiskorától elmeséli hányattatott életét, Tóti pedig támaszt nyújt számára. Egy nagyon korai terápiának érződött nekem az egész, amiben elsősorban nem a kliens fejlődése volt a cél, hanem a "közönség" , vagyis a többi szereplő és az olvasók elgondolkodtatása. Hiszen ez a regény nem kevesebbről szól, mint a szubjektív igazságról/igazságszolgáltatásról és ha egy picit spirituálisabb akarok lenni, akkor a végzetről is.

Nekem nagyon felülmúlta a várakozásaimat, borongós időben ajánlom, ha valamilyen komolyabb témájú és borzongatóbb olvasmányra vágytok. Nekem nagyon betalált március elején.

Értékelés:

4,5/5

Megjelent a Könyvmolyképző Kiadónál.

Fülszöveg

Izland rideg északi partvidékén járunk, 1829-ben.
Agnes Magnúsdóttir megöli a szeretőjét, ezért halálra ítélik és a kivégzésig egy család gondjaira bízzák. Lelkészt is rendelnek mellé, hogy feloldozza bűnei alól.
Az elítélt lassan megnyílik a tisztelendőnek, elmeséli neki az életét és a gyilkosság előzményeit. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy semmi sem az, aminek látszik, de az idő vészesen fogy – közeleg a tél, és vele a kivégzés napja.
Egyedül Agnes tudhatja a teljes igazságot. Ez az ő története.

Matthew Quick: Forgive Me, Leonard Peacock - Bocsáss meg, Leonard Peacock!

Tinédzserkor, öngyilkosság, társadalombírálat - néhány szóban így tudnám jellemezni ezt a regényt, ami csak úgy vitt és elsodort magával.

*

Fülszöveg: Valami ​olyat kell véghezvinni, ami egyszer és mindenkorra beleég a szürke átlagemberek agyába. Valami olyat, ami számít.

Hogyan töltenéd a születésnapodat, ha tudnád, hogy az utolsó? 

A tizennyolc éves Leonard Peacock pontosan megtervezte az övét: búcsúzkodni fog. 

Nem az anyjától, aki másik városba költözött és magára hagyta minden problémájával. Nem is az egykori legjobb barátjától, aki elviselhetetlenül nagy fájdalmat okozott neki. Csak négy barátjától: a Humphrey Bogart-rajongó szomszédtól, egy fiatal hegedűvirtuóztól, egy lelkész lányától és egy tanárától. 

Miközben az idő fogy és az igazság pillanata vészesen közelít, sorra fény derül Leonard titkaira. 

Talán egy nap elhiszi, hogy nem baj, ha valaki másmilyen, mint a többiek. 

Sőt, néha még jó is.

A Napos oldal írójának új regénye titkos zugokba enged betekintést. Egy kamasz fiú elméjébe enged betekintést, amelyben piszkosabbnál piszkosabb és szebbnél szebb gondolatok keverednek… ahogy az a kamasz fiúk elméjében lenni szokott.

„Leonard életében veszélyes gyorsasággal váltakoznak a kemény helyzetek és a szép pillanatok. Gyorsan olvasható a története, mert egyszerűen nem lehet letenni. Leonard Peacockot soha nem fogom elfelejteni. Imádom ezt a könyvet.” – Jay Asher, bestsellerszerző (13 okom volt)

*

Mostanában nagyon rákattantam Just a Bookish Soul youtube csatornájára, imádom hallgatni, nézni a videóit mosogatás vagy főzés közben. Már ezer éve olvastam utoljára Vörös Pöttyös könyvet, de "ha ezt is olvastad, akkor ez is tetszeni fog" videójában Az egy különc srác feljegyzéseihez - ami az egyik örök kedvencem - hasonlóként beszélt a Leonard Peacock-ról, így ki is kölcsönöztem a könyvtárból.

Már az elejétől fogva tudtam, hogy tetszeni fog ez a történet. Nincs hosszú bevezetés, rögtön elindul Leonard "utolsó" napja, ami egyben a születésnapja is. Ajándékokat visz a számára fontos személyeknek, közben visszaemlékezik a múltban történt fontos eseményekre és rejtélyes levelek is előkerülnek a jövőből, amiket először nagyon nem tudtam hova tenni, de a végére persze minden kiderült. 

Nagyon sodró volt az egész könyv, ami amúgy sem hosszú, de olvastatta magát. Egyedül az zavart az elején, hogy rengeteg lábjegyzet volt benne, amelyekben fontos információak voltak, de ez valahogy lassította az olvasást. Szerencsére ahogy haladtam egyre kevesebb lett belőlük.

Beleéltem magam a sztoriba, de közben az is ott motoszkált bennem, hogy ez nem egy egyedi történet, tényleg nagyon hasonlít Az egy különc srác feljegyzéseire és a 13 okom volt-ra is. Ez mondjuk szerintem nem probléma, rengeteg egy kaptafára íródott rossz könyv van, de ez viszont jó és a hasonlóság ellenére tényleg nagyon jó élmény volt olvasni.

Leonard egy nagyon szimaptikus és intelligens srác, nagyon jó meglátásai vannak a társadalomról, a felnőttkorról. Aki érezte valaha kívülállónak magát, az biztosan fogja őt szeretni. A központi téma pedig - az öngyilkosság - szerintem egy olyan dolog, amelyre nem lehet eléggé felhívni a figyelmet. Arra is megtaníthat ez a történet, hogy legyünk empatikusak egymással, mert amit sokszor az emberek nyavalygásnak vagy panaszkodásnak titulálnak, az másnak az életét veszélyeztető probléma lehet. 

Kortól nemtől függetlenül mindenkinek ajánlom ezt a regényt, akkor is, ha olvasta, a fentebb említett két könyvet és akkor is, ha nem. :)

Értékelés: 4/5

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Nem mindig hiszek a tömeg ízlésében, de most örülök, hogy hallgattam a sok dicsérőre és én is elolvastam a Leányrablást Budapestent.

A milleniumi ünnepségek közepette nyoma vész Hangay Emmának, egy marosvásárhelyi könyvekereskedő nagyobbik leányának. Négy évvel később azonban titokzatos levél érkezik a lánytól, akinek az ügyét azóta már lezárták. A kisebbik leány, Mili útrakel a fővárosba, hogy megkeresse eltűnt nővérét, ezzel pedig felhívja magára a figyelmet és többé már ő sincs biztonságban. Egy nem hivatásos, de annál tehetségesevv detektív, Ambrózy báró siet Mili segítségére a rejtélyek kibogozásában, miközben arra is fény derül, hogy mi történt Emmával az eltűnése után.

Engem már magával a helyszínnel és a korszakkal megvett magának az író. A Millenium idejéről, Budapest virágzásáról imádok olvasni. Fábián Janka Emma-trilógiáját is ezért szerettem nagyon, bár az egy romantikusabb. intrikákkal teli történet. Talán a borító nem erről árulkodik, de a Leányrablás Budapesten nem egy cukormázas, romantikus regény némi izgalmas krimi szállal, hanem egy nagyon jól kidolgozott, sokszor borzongató történet, amelybe csak néha vegyül egy-két aranyos pillanat.

Mindkét lányt azonnal a szívébe zárja az ember, bátorságuk és rátermettségük miatt. Emmában közben ott van a báj, Miliben pedig az intelligencia, ami olykor szórakoztató tudálékosságban jelenik meg. Az összes többi szereplő is nagyon különlegesre sikerült. Mindenkinek van valamilyen csak rá jellemző személyiségvonása vagy szokása. A legjobban mégis a bárót kedveltem meg és szerintem ezzel még sokan vannak így. Ő egyszerre jó és rossz, közvetlen és kimért, rengeteg titkot rejteget, miközben ő is folyamatosan a titkok nyomában van. Milivel szerintem kicsit olyan párost alkotnak, mint Elizabeth Bennet és Mr. Darcy a Büszkeség és Balítéletben, valószínűleg ezért is imádom őket annyira.

A történethez az adja a pluszt, hogy megtörtént eseményeken alapul és rengeteg valóban létezett személy megjelenik benne. Úgy érzem rengeteg munka van benne, elképesztően alapos a rgényben minden. Egyszerűen csak beszippant és nem ereszt. Nagyon áhítozom a folytatásért, de a következő hónapban könyvstop van nálam, úgyhogy muszáj augusztusig kitartanom.

Nektek viszont nagyon ajánlom, ha valami különleges krimire vágytok a Millenium és a századforduló idején.

Sarah Dessen: Along for the Ride - Álom két keréken

Amilyen későn bukkantam rá Sarah Dessen könyveire, annyira varázsoltak el aztán pár éve. Különösen a Figyelj rám!, ami tényleg a legnagyobb kedvenceim között van, bárhol és bármikor képes lennék elolvasni újra és újra. De ugyanúgy különleges helyet foglal el a szívemben az Egy felejthetetlen nyár, a Tökéletes és az Altatódal is. Így tűkön ülve vártam az írónő legújabb magyarul megjelent regényét az Álom két keréken-t is. Ami igaz, az igaz Sarah Dessen nem kínál újat, van egy kiforrott stílusa és a hétköznapi életből veszi a történetei témáját, de én ezt szeretem benne, ezért olvastam el pár nap alatt az Along for the Ride-ot is.

A történet főszereplője Auden, akiről bevallom, az elején azt hittem, hogy fiú. A szülei elváltak, emiatt álmatlansággal küzd és minden idejét a tanulás tölti ki. Nincsenek bulik, nincsenek nagy barátságok, Auden nem egy hétköznapi lány.

Az  érettségi utáni nyáron Auden megelégeli az önimádó egyetemi professzor anyját és eldönti, hogy a szünetet az író apjánál, annak új feleségével és a kisbabájukkal tölti egy tengerparti kisvárosban. Ahogy az történni szokott Auden az új helyen rádöbben, hogy nem jól élte eddig az életét, rengeteg dolgot nem próbált ki eddig, konkrétan nem volt gyerekkora és újra átéli a szülei válása előtti viharos időket, csak most az apja új családjában. Közben megismerkedik Eli-vel, a szintén álmatlansággal küzdő fiúval, a város biciklis bandájával, a mostoha anyja ruhaboltjában kezd el dolgozni és igaz barátokra talál. 

Amennyire sziruposnak tűnik az egész, higgyétek el, annál keményebb Auden számára újraélni a múltat, megbirkózni a jelen problémáival, nehéz nyitnia a világ, az emberek felé és nehéz megbocsátani a szüleinek. Szerintem a regény nagyon jól mutatja be ezt a folyamatot, a kinyílást, azt a "többé már nem félek" érzést. De hogy ne legyen olyan megterhelő a történet az írónő telerakta imádnivaló karakterekkel és emiatt amiben az Álom két keréken nagyon erős, az a jellemkomikum. Nagyon sokat nevettem fel hangosan miközben olvastam,

Látszik, hogy nem ez Dessen legelső könyve, mert ahogy már az Altatódaltól kezdve is észrevehető sokkal bátrabban nyúl az olyan témákhoz, mint alkohol, szex és társaik. Nem hangsúlyozza, hogy hú de szuper lerészegedni, de nem is siklik ezek mellett a fiatalok körében nagyon is hétköznapi dolgok mellett, nem dugja homokba a fejét. Bár megjegyzem, az egyik "nem tetszik" pillanatot pont egy ilyen hétköznapi, de a cselekmény számára hirtelennek tűnő és felesleges történés okozta.

Tehát úgy érzem az írónő halad a korral, de nem követ egy mintát, legfeljebb a saját eddigi mintáját. Remekül festi meg az amerikai álom kisvárost, a kilátást a tengerpartra Auden szobájából, a sétányt a kis boltokkal és éttermekkel és még egy édes kisbabát is kapunk, Thisbe-t, aki bár sokat sír, de csak szeretni lehet.

Ahogy a poszt elején írtam Dessen ezzel a könyvvel sem ad sok újat, de megint egy olyan regényt írt ami nem csak egy romantikus tiniregény, nem csak szórakoztat, de tanít is. Nagyon-nagyon ajánlom, és nem csak fiataloknak, mert Sarah Dessen szerintem még mindig a minőséget képviseli.  

Imádom ezt a borítót. :)

Sarah Dessen: Altatódal

Már másodjára olvastam Sarah Dessen második KMK-nál megjelent könyvét, de mégis úgy érzem jobb, hogy csak most írok róla. Először két éve olvastam a regényt, valamikor nyár elején, az előrehozott infó érettségim közepén és emlékszem, hogy agyba-főbe dicsértem mindenhol és mindenkinek. Azóta sok minden megváltozott, én magam sem vagyok már ugyanaz az ember, így a második olvasás után sokkal másabb, nem csak szirupos érzésekkel vélekedem már az Altatódalról.

– A szerelem egy ürügy, hogy olyan szarságokat is eltűrj, amiket nem kellene – feleltem ingerülten mire Jess felnevetett. – Az a módszere – magyaráztam – , hogy teljesen megbolondítja a mérleg nyelvét: azok a dolgok, amiknek egyébként nagy súlya van, egyszer csak valahogy súlytalanná válnak. A szerelem tönkretesz. Csapda.

Az Altatódal főszereplője Remy, egy céltudatos, vagány csajszi, akinek megvannak a saját szabályai a szerelemhez. Az első szabálya rögtön az, hogy a szerelem nem létezik. Az édesapja, akit soha nem látott, zenész volt és egyetlen híres dala az Altatódal, amit Remy születésekor írt. Az édesanyja pedig egy Danielle Steel kaliberű írónő, akinek a regényei egzotikus helyszíneken játszódnak, egzotikus nevű főszereplőkkel, akik csupa egzotikus dolgot csinálnak miközben szenvednek a szerelem miatt. Remy anyukája is hasonlóképpen él, kedvenc időtöltése a férjhezmenés és Remyhez képest álomvilágban él, ő még hisz a szerelemben. Az Altatódal cselekménye Remy utolsó egyetem előtti nyarán játszódik, amikor az anyja újabb esküvőjét szervezi és megismerkedik Dexterrel, a különc, bolondos, kicsit szerencsétlen zenészfiúval, akinek a bandája a városba érkezik szerencsét próbálni.

Remy karaktere merőben eltér a megszokott Dessen főszereplőkétől, akik mindig átlagos, kedves lányok valamilyen traumával a hátuk mögött. Ebben az esetben nem Remyvel történnek az emberek, ő történik az emberekkel. A regény elején megtudhatjuk, hogy bár már megváltozott, de régebben falta a pasikat, cigizett és keményen ivott. Ő nem az a jókislány típus, akiket eddig megismerhettünk Dessen könyveiből. Dobja a pasikat mielőtt a kapcsolat komollyá válhatna és az új életére koncentrál,  ami a szeptemberben kezdődik a Stratfordon. 

Amikor először olvastam az Altatódalt egyenesen rajongtam Remyért, most pedig a történet elején annyira idegesített a karaktere, hogy kivágtam volna az ablakon a könyvet, körülbelül úgy, mint Bradley Cooper a Napos oldalban. Az a személyiség, akit akkor még istenítettem, amiért mer egy kicsit élni, hihetetlen taszítóvá vált számomra, mert magamra ismertem benne. És amikor rájöttem, hogy egy könyvnek erről (is) kell szólnia, akkor lenyugodtam és folytattam tovább az olvasást.

Dessen karakterformálásban még mindig etalon nálam, mert átlagos, hétköznapi szereplőkből képes érdekes, szerethetőeket alkotni. És minden szereplő különbözik egymástól, nem hajaz egy előző könyvbéli társára. A fiú főszereplőkkel pedig különösen jól bánik az írónő. Olyan karaktereket alkot, akik nem Edward Cullen-ek vagy Christian Grey-ek, hanem akik a való életben is létezhetnének. A Figyelj rám!-ból Owen örök szerelmem lesz és Dextert is csak imádni lehet.

De az Altatódal sem csak szerelmi szálból áll. Amit utánozhatatlan ebben a regényben az Remy és három barátnőjének a barátsága. Az, hogy mennyire különböznek, mégis bármit megtennének a másikért. Már ezért is érdemes elolvasni a könyvet. 

Tudtam, hogy nincs garancia. Nincs rá mód, hogy előre tudjuk, mit hoz a jövő a számomra, az ő számára, vagy bárki más számára. Vannak dolgok, amik nem tartanak örökké, de vannak, amik igen. Mint egy jó dal, egy jó könyv vagy egy jó emlék, amit magaddal vihetsz, és kicsomagolhatsz a legsötétebb napjaidban, lesimítva a gyűrött széleit, közelről fürkészve, és remélve, hogy még mindig felismered azt a személyt, akit ott látsz. 

Az biztos, hogy nekem most sokkal többet adott, mint első olvasásra, Szerelem, barátság, család, egyetem. Minden benne van, ami jelenleg foglalkoztat és a legtöbb mindig is foglalkoztatni fog. Plusz rengeteg finomság, amiért megéri Sarah Dessen regényeket olvasni. 

Miket olvastam mostanában?

Bár a tavalyi évhez képest nagyon le vagyok maradva olvasás ügyileg, azért az elmúlt pár hónapban is sikerült elolvasnom néhány igazán jó és néhány kevésbé jó könyvet is.

Zakály Viktória Hanna örökje személyében megtörtént az év első beszerzése. A Szívritmuszavar folytatása még tavaly decemberben megjelent, de későn eszméltem rá, szóval nem került fel a karácsonyi kívánságlistára, az év eleji "böjt" után viszont ez volt az első ajándék, amivel megleptem magam.

A Hanna örök érzelmes, szívmelengető folytatása volt az első résznek, de igazából meg lettem volna nélküle, úgy éreztem kicsit túl van írva, nem egyszer volt szappanopera hangulatom olvasás közben Az írónő stílusa viszont továbbra is közel áll hozzám. Remélem még jelenik meg regénye.

Hasonlóan romantikus darab volt, bár másabb vonalon Simone Elkeles Láncreakciója, vagyis a Fuentes fiúk trilógiájának a befejező kötete. A legkisebb testvér Luis is szerelembe esett, méghozzá egy mexikói lánnyal Nikkivel, de ismét közbe szólt a Latin Vér... A második rész végén lévő részletek alapján jobb befejező részt vártam, végül Carlos és Kiara története maradt a kedvencem. 

Elolvastam egy újabb Fábián Janka regényt is az Adél és Alizt, amivel újra bebizonyosodott, hogy a Fábián regényeket letenni ugyan nem lehet, de mély benyomást nem tesznek az emberre. Az Adél és Aliz, ahogyan a címe is mutatja két nő története ismét történelmi köntösbe bújtatva, az I. világháborútól az '56-os forradalomig. Nem olvastam az írónő összes regényét, de az eddig olvasottak közül talán ebben volt a legkevesebb történelmi utalás, viszont ez nem vált hátrányára. Inkább csak a szokásosnál antipatikusabb szereplők és a megszokott képtelen fordulatok miatt éreztem ezt az eddigi leggyengébb Fábián Janka könyvnek. De ezek ellenére sem ábrándultam még ki az írónő könyveiből.

Hogy maradjunk a magyar íróknál, végre sorra került nálam Steiner Kristóf Hajónaplók című könyve, amit még tavaly vettem egy Ulpius akcióban. Még mindig nagyon szimpatikus számomra Kristóf minden megnyilvánulása, hiszen szerintem egy az átlagosnál sokkal intelligensebb "celebről" beszélünk, ha őt említjük. A Hajónaplókat is sokszor mosolyogva olvastam, felvidította a lelkemet, mint annó a Lélekbonbon, viszont talán kicsit csapongóvá tette a  "bejegyzések" sorrendje, nem éreztem kerek egésznek. Szívesen olvasnék 400-500 oldalas könyveket Kristóftól, akkor maradéktalanul elégedett lennék. 

A legnagyobb élménnyel pedig egészen eddig várattalak titeket, mert nagyon gonosz vagyok. Ősszel, tél elején annyian olvasták Jennifer Egan könyvét, Az elszúrt idő nyomában-t, hogy nekem is felkerült a karácsonyi kívánságlistámra és a Jézuska úgy gondolta na jó én rendeltem meg magamnak  és nemrég el is olvastam. Kiválón megszerkesztett történetről van szó, amely (számításaim szerint) közel 50 évet ível át a 80-as évektől a nem olyan fényesnek tűnő jövőig, viszont a zene mindent és mindenkit összeköt benne, emellett pedig a karakterek kidolgozottsága Jókai Mór-i magasságokba emelkedik. (Nálam ez egy nagy szó, mert Jókait ebben etalonnak tartom. :D) Viszont azon túl, hogy megértem azt a Pulitzer-díjat 2011-ben, igazából idén még várom az áttörést, mert bár eddig Jennifer Egan könyve tetszett a legjobban a idén, de ez a történet sem hagyott bennem olyan mély nyomot.

És igazából a mostanában olvasott könyvek ezzel majdnem véget is értek, néhány kötelezőt és rengeteg félbehagyott könyvet kivéve. Bízom a jövőben meg a legalább 15 könyvtári és rengeteg saját  olvasatlan könyvemben.

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

Abban az időszakban vagyok, amikor Boris Vian csodálatos zagyvasága is sok nekem a Tajtékos napokban és csak az igazán habkönnyű olvasmányokhoz van kapacitásom. Mondanom sem kell, a rengeteg jó értékelés, csillagozás miatt már régóta el szerettem volna olvasni Annának meg a francia csókának a történetét, szóval a nagy olvasási válságom közepette gondoltam jöjjön a hab!. Csak sajnos került bele némi tojássárgája is, így nem lett az igazi.

Anna Oliphant egy 17 éves amerikai lány, aki rajong a filmekért na meg a kisöccséért és stílszerűen egy moziban keresi meg a zsebpénzét. Az már csak mellékes, hogy szerelmes az egyik munkatársába. Anna éli az átlagos középiskolás lányok életét, ameddig a Nicholas Sparks-ra hajazó író apja úgy nem gondolja, hogy az utolsó gimis évét töltse Párizsban, egy kifejezetten amerikai diákoknak fenntartott magániskolában. A változás hatalmas és ijesztő Annának, hiszen elégedett volt addigi életével és az idegen nyelvek sem állnak hozzá túl közel. Ám amikor megismerkedik leendő barátaival, közöttük Étienne St. Clair-rel az új iskolában, már nem is tűnik olyan szörnyűnek az elkövetkezendő egy év.

Ha elolvassa az ember a könyv fülszövegét, vagy az én személyes kis szösszenetemet rájöhet, hogy ez a könyv annyira átlagos, mint amilyen Anna élete volt Amerikában. Állítólag jó marketing fogás elszakadni a vámpíroktól, vérfarkasoktól és társaiktól, de ez a lényegen még nem változtat. A lány beleszeret a fiúba, de azt gondolja nincs nála esélye, pedig közben a fiú is ugyanígy érez és elindul az évődés hosszú-hosszú oldalakon át, ameddig rá nem döbbennek, hogy igazán le lehetett volna rövidíteni a szenvedős időszakot. Persze az élet sem ilyen, de azért sokszor jobban meg van írva.

Minden történetből ezt kapjuk legyen az fantasy vagy young adult, ezek a regények csak akkor tudnak kitűnni, ha van bennük valami plusz, én az Anna és francia csókban nem találtam.

Olvasás közben meg-meg álltam pár mondatonként és azon gondolkoztam, hogy most a fordító nem végezte rendesen a dolgát vagy az írónak van ilyen gyermekded, szájbarágós, nem valami gazdag szókinccsel rendelkező stílusa. Nálam már itt elment a dolog... 

Őszintén szólva nem tudom, hogy lehet ez a könyv majd' 400 oldal, miközben semmit sem írt le részletesen, se a szereplőket, se a helyszíneket, pedig hát Párizs azért Párizs. Nagyon tetszett Anna filmek iránti rajongása, de igazából annyit tudtunk meg róla, hogy van egy filmes blogja és hogy miután ráeszmélt a franciák filmimádatára utána folyamatosan moziba járt. Anna este  megint moziba ment. Anna minden este tanulás után moziba ment. Köszönjük ezeket a lényeges információkat!

És amiért még nagyon haragszom az írónőre, hogy szerintem nagyon megkönnyítette Anna dolgát, hiszen már az első napon barátot szerzett és hipergyorsan bekerült egy baráti körbe. A való életben azért ez nem így megy. Ami miatt kitűnhetett volna ez a könyv, de nem tette, az a barátságok kialakulásának a megfestése. Valamiért ez csak nagyon keveseknek megy, pedig sokszor egy barátság többet ér, mint a szerelem és nem úgy alakul ki, hogy Szia! Leszünk barátok? Igen, persze, leszünk! .

Számomra az Anna és a francia csók megmaradt a középkategóriás könyveknél, pozitív érzelmeket ritkán váltott ki belőlem, Étienne nem ejtette rabul a szívemet és a történet végén rezignáltan vettem tudomásul, hogy... Párizs pedig csodás város, kár, hogy nem esett róla többet szó...

Értékelés: 2,5/5

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - Az angyal

Jó ideje a polcomon lapult már Cassandra Clare eme könyve, amely a 19. századi Londonba kalauzol el és nem mellesleg A végzet ereklyéi ( The Mortal Instruments) előzményének az első része. Őszintén szólva én nem voltam annyira lenyűgözve a TMI-től ezért csak az első részt olvastam, a Pokoli szerkezetek már a fülszövegtől kezdve jobban tetszett, mivel mint sok más ember, én is oda vagyok Londonért és mindenért ami a  Viktoriánus korra jellemző.

Tessa Gray elveszítette nagynénjét ezért a temetése után átszeli az óceánt, hogy a bátyjával, Nate-vel élhessen Londonban. A kikötőben két nővér, Mrs. Black és Mrs. Dark várja, valamint a hátborzongató kocsisuk, akik azt állítják, hogy Nate bízta meg őket, hogy elmenjenek érte. Tessa hisz nekik és elmegy velük a Pandemonium Klubba, ahol a Sötét Nővérek fogva tartják, hogy megtanítsák őt előhozni a különleges képességét, amelyet csak ő birtokol az egész világon, és férjhez adják a Magiszterhez. Tessa pedig kész bármit megtenni, hogy megmentse a bátyját, akivel már olyan régóta nem találkozott.

Hamarosan segítséget kap két Árnyvadásztól és megismer egy különleges világot, a démonok, vámpírok, tündérek, boszorkánymesterek és Raziel angyal gyermekeinek világát.

Próbálom megtalálni a megfelelő szavakat, mert a nagyon tetszett-et nem érzem megfelőlenek arra, amit érzek. Valahol mélyen ott motoszkált bennem a Csontváros olvasása közben is, hogy nem rossz kis írónő ez a Cassandra Clare, de aztán valahogy mégsem voltam annyira elájulva tőle a könyv végére. Az angyalnál viszont ez megörtént, mégha képletesen is.

Ez a regény nagyon jól fel van építve. Pörögnek az események ezerrel, azt se tudja az ember, hogy hova kapjon meglepetésében és mégis olyan szinten meg lehet szeretni minden egyes szereplőt 450 oldal alatt, hogy az nem semmi. Apró adagokban kapjuk meg a karakterek jellemvonásait, a múltuk titkait, a vágyaikat és mindegyikük hihetetlenül szerethető, eredeti szereplő, az őrült tudós Henry-től kezdve a "nem az akinek látszik" Will-ig.

Tessa, a főszereplő hihetetlenül eszes csajszi, nagyon olvasott (emiatt sok könyv említést kap a regényben) és  bátor, ahogy azt kell és az a jó, hogy nincs oda érte mindenki ok nélkül. Szerelmi szál persze van a történetben, ha úgy vesszük nem is egy, de nem erre van kihegyezve az egész, hanem arra, hogy a szereplőink kapcsolatai hogyan alakulnak a pörgős cselekmény közben. Nem vagyok író (persze szívesen lennék), de azt gondolom, ilyet nehéz összehozni bárkinek is. Bár ez csak az én személyes véleményem, hogy nekem rohadtul tetszett, na. Ügyes vagy, Cassie!

A humort, szarkazmust vagy nem is tudom én mit meg különösen imádtam. Na és a kannibál kacsák... El kell olvasnom A herceget, mert ezt nem lehet ép ésszel kibírni!

Értékelés: 5*/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 468

Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

Itt ülök az ágyamon körbevéve egy nagy halom összepárosításra váró zoknival és természetesen most jött meg a kedvem, hogy elmondjam szerény véleményem Kemese Fanni csodájáról.

Zakály Viktória Szívritmuszavara közben és után az ájulás kerülgetett. Egy magyar írótól ilyet? Így már akkor eldöntöttem, hogy az Aranymosás pályázat másik két nyertesével is meg kell ismerkednem. 2/3... Már csak az Enigma hiányzik.

Jóval a Világvége után járunk, egy erődházban, ahol már öt éve egyedül kell (túl)élnie Pippa Kenn-nek, aki a genetika csodáinak köszönheti a sárga különböző árnyalataiban pompázó szemeit és éleslátását (nem abban a metaforikus értelemben). Egy napon Pippa megtalálja a sebesült Ruben-t, a vándorfiút, aki a Kolóniára tart, ahol végre egy szép életben reménykedhet. Itt kezdődik el a kettejük szerelme és a harc az életben maradásért.

Különleges történet... Nem a gondosan kidolgozott háttér vagy a cselekmény miatt, hanem azért, mert Fanni Pippa és Ruben személyében megteremtett két nem mindennapi karaktert és egy tökéletlenül tökéletes szerelmet.

Üstökös blogján olvastam egy nagyon érdekes interjút Fannival, amelyben elmondja, hogy a Pippa Kenn sorozat karakterközpontú. Végre egy író, aki nem csak ezt mondja, hanem valóban be is tartja a szavát. Végre egy olyan történet, ahol igazán megismerhetjük a főszereplőket. Ebben nagy szerepe van a váltott szemszögeknek, amelyekben a karakterek érzéseit, gondolatait kendőzetlenül olvashatjuk. (Azt még különösen érdekesnek találtam volna, ha bizonyos történéseket mindkét szemszögből elolvashatunk, de így is nagyon jó volt, hogy a szemszögváltásokkal haladt előre a cselekmény is.)

Szerelem, szerelem, szerelem...enyéééém vagy.

Tovább megyek a dicséretben, mert Fanni igazán megérdemli. Végre megtudhattuk, hogy miért szeretik egymást a szereplőink, nem az volt, hogy megismerkednek és két oldallal később már a ne hagyj el, meghalok nélküled állapot lép fel. Nem is ismered könyörgöm! Fanni hagyott időt a szereplőknek, hogy megismerjék egymást és tudatosuljon bennük, hogy igen, mindig csak rád vártam.

Nem egy nagyon vastag könyv a A napszemű Pippa Kenn, de mégis mindenre van benne idő.

Borítóterv egy rajongótól

Viszont mivel a könyv első fele számomra tökéletes volt, így a merőben más második felével nem vagyok teljesen megelégedve. Szerintem nagyon fel lett pörgetve minden az utolsó 100-150 oldalban és nagy kontrasztban volt a történet első felével, amikor lépésenként haladt a cselemény, nem vágtában. De ez valamilyen szinten ízlés kérdése is, hiszen pont azért érintett meg annyira a könyv első fele, mert én szeretek lassan haladni és imádom a karakterközpontú könyveket.

Azonban ez nem azt jelenti, hogy összességében nem volt jó élmény a könyv, csak egy ici-pici hiányérzetem maradt, ami miatt csak annál jobban várom A viharszívű Mya Mavis-t.

Kemese Fannit nagyon meg kell becsülni drága könyvszerető olvasóim, mert igazi kincs, igazi arany. :)

Értékelés: 4,5/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 304

Kemese Fanni blogja Facebook

Zakály Viktória: Szívritmuszavar

A kritikák vegyesek, a cím talán kicsit közhelyes, a borító viszont gyönyörű. Ezekkel a "tudnivalókkal" vágtam neki Zakály Viktória könyvének, illetve azzal, hogy tudtam, a történet nagy része valóban megtörtént, az elbeszélés mód pedig igazán különleges, hiszen E/2-ben íródott. 

Féltem tőle, hogy ez majd egy vámpírmentes Twilight-sztori lesz, amikor halálosan szeretjük a másikat, de lövésünk sincs miért. A Szívritmuszavarban sincsenek konkrét indokok, csak az érzés. De az annyira ott van, hogy talán a legkőszívűbb olvasót is magával ragadja.

Öt napos táborozás Csöngén, ami megváltoztatja mindkét főszereplő életét. Kimondhatatlanul egymásba szeretnek, de a tábor után folytatniuk megszokott életüket. A kérdés az, hogy hogyan tudod úgy folytatni az életed, hogy hiányzik belőle az az ember, aki miatt élned érdemes.

Zakály Viktória jött, látott és győzött, engem legalábbis teljes mértékben sikerült meggyőznie, hogy ne hallgassak az őt kritizálókra, mert belőlem olyan érzéseket váltott ki ez a könyv, amilyet eddig még egyik társa sem. Az egész történetet áthatotta valami búskomorság, és azoknál a részeknél, ahol egy "átlagos" könyvnél sírtam volna, itt annyira hatalmába kerített ez a szomorúság, hogy egyszerűen képtelen voltam sírni. 

Ha a saját történetedet írod le, az egy részről megkönnyíti a dolgodat, mert te tudod a legjobban, hogy mit éreztél ekkor és ekkor, viszont borzasztóan nehéz is lehet, mert újra vissza kell emlékezned minden egyes pillanatra, minél élesebben, hogy át tudd adni az érzést. Azt hiszem Viktóriának ez sikerült, sőt túlteljesítette az elvártakat.

Azért is tetszett nekem még nagyon ez a könyv, mert ez egy magyar valóságról szól, éppen ezért bárki gondolhatja, hogy ez vele is megtörténhet. És miért ne történhetne? Csak kérdem én, valóban annyira szeretnétek? Azt a sok évnyi magányt és szomorúságot? 

 A történet bonyodalmának a lényege pedig szintén a valóságban rejlik. Abban, hogy a 21. században mindenki azt hiszi, hogy nem lehet egyszerre boldog és sikeres. Vagy azt gondolják majd előbb sikeres leszek, aztán boldog. Pedig a kettő csak együtt létezik, az én szerény véleményem szerint.

A szereplőink teljesen átlagosak, már amennyire azok lehetnek, ha alapul vesszük azt, hogy nincs két egyforma ember. Ugyanazok a problémáik mint nekünk voltak, vannak, lesznek és nekik is rá kell jönniük, hogy ebben a csúnya világban két dolog van, ami igazán fontos.

Sors.

Gesztenye.

Magával ragad, megdolgoztatja a könnycsatornákat és gondoskodik róla, hogy arra a pár órácskára kiszakadj a hétköznapok undok szürkeségéből.

Értékelés: 5/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 208

Simone Elkeles: Rules of Attraction - A vonzás szabályai

Idén lehet hogy hamarabb terítékre kerülnek nálam a karácsonyi könyvek, tekintve, hogy a hatból hármat már a szünetben elolvastam. Tavaly ennél sokkal rosszabbul haladtam. Szóval igen,  A vonzás szabályai is a téli szünetben olyan jól működő 1 nap - 1 könyv rendszer egyik alanya volt, de azt már most tegyük hozzá, hogy hiába áll rendelkezésre rengeteg idő, csak az igazán jó könyveket lehet egy nap alatt elolvasni, Elkeles könyve pedig megfelelt a kritériumoknak.

A Fuentes testvérek története folytatódik. Carlos elhagyja Mexikót, hogy a középiskolát az államokban, a bátyjánál, Alexnél fejezze be. Ám a múltja utoléri és még az igaz szerelem sem védheti meg ettől.

Eddig soha nem hittem benne, hogy egy hamarosan megjelenő könyvet egy másik könyv utolsó oldalain kell reklámozni, még akkor sem, ha az adott könyv folytatásáról van szó. A Tökéletes kémia nekem nem tetszett, be merem vallani, viszont a végén lévő pár oldalas részlet a folytatásból már annál inkább, így úgy döntöttem, nem adom fel ennek a sorozatnak az olvasását, és tényleg nem bántam meg.

Igen, ez is egy tipikus szerelmi történet, tipikus szereplőkkel, kiszámítható cselekménnyel, de mégis rohadtul szórakoztató és izgalmas. Carlos sokkal jobban hozza a rosszfiú imidzset, mint annak idején a bátyja, aki azóta megszelídült Brittany karjai között. Kiara pedig, a női főhősünk, hiába tartozik a szokásos fiús lány kategóriába, aki nem törődik az öltözködéssel és valami férfias elfoglaltságot választott magának vagy éppen kemény sportoló, én akkor is egy különleges karakternek tartom. Hiába nem vagyok fiús lány, szerintem sokkal jobban lehetett Kiarával azonosulni, mint anno Brittanyval. 

A történetben megint sok a véletlen, illetve az egyik fejezetről a másikra lapozva minden ok nélkül eldöntött dolgok. Persze, ez pörgőssé teszi a történet haladását, de én még mindig a kicsit bővebb, vontatottabb, szájbarágósabb történetvezetést szeretem. Ez a stílus viszont, amit Elkeles művel, egyrészt nagyon eladható, másrészt azokat is rabul ejti, akiket nem lehet olyan könnyen, például engem. 

Nem mindig tartom fontosnak szót ejteni a borítóról, de most nagyon megfogott, annak pedig hihetetlenül örülök, hogy a spanyol kifejezések lábjegyzetben vannak minden oldal végén, nem pedig a könyv végén  kigyűjtve. Most őszintén, ki szeret folyton hátralapozni?

Összességében a könyv sikerét számomra (és szerintem mások számára is), nem a kiszámítható történetben látom, hanem azokban az apró dolgokban, amelyek a színt adják hozzá. A kedvenceim mindenképpen a mágneses kekszek voltak (aki elolvassa majd rájön miért), de tetszett az is, hogy Kiara kocsijába csak bemászni lehetett az anyós ülés felőli oldalról. És még valami...valaki...TUCK...na őt annyira bírtam, nincs még egy ilyen szereplő sehol, mint ő.

Értékelés: 5/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 364

A köszönetnyilvánítás után pedig ismét kaptunk egy kis betekintést az utolsó könyvről, ami Luis és Nikki történetét meséli majd el. Én a magam részéről repesve várom a Chain Reaction-t.