Matthew Quick: Forgive Me, Leonard Peacock - Bocsáss meg, Leonard Peacock!

Tinédzserkor, öngyilkosság, társadalombírálat - néhány szóban így tudnám jellemezni ezt a regényt, ami csak úgy vitt és elsodort magával.

*

Fülszöveg: Valami ​olyat kell véghezvinni, ami egyszer és mindenkorra beleég a szürke átlagemberek agyába. Valami olyat, ami számít.

Hogyan töltenéd a születésnapodat, ha tudnád, hogy az utolsó? 

A tizennyolc éves Leonard Peacock pontosan megtervezte az övét: búcsúzkodni fog. 

Nem az anyjától, aki másik városba költözött és magára hagyta minden problémájával. Nem is az egykori legjobb barátjától, aki elviselhetetlenül nagy fájdalmat okozott neki. Csak négy barátjától: a Humphrey Bogart-rajongó szomszédtól, egy fiatal hegedűvirtuóztól, egy lelkész lányától és egy tanárától. 

Miközben az idő fogy és az igazság pillanata vészesen közelít, sorra fény derül Leonard titkaira. 

Talán egy nap elhiszi, hogy nem baj, ha valaki másmilyen, mint a többiek. 

Sőt, néha még jó is.

A Napos oldal írójának új regénye titkos zugokba enged betekintést. Egy kamasz fiú elméjébe enged betekintést, amelyben piszkosabbnál piszkosabb és szebbnél szebb gondolatok keverednek… ahogy az a kamasz fiúk elméjében lenni szokott.

„Leonard életében veszélyes gyorsasággal váltakoznak a kemény helyzetek és a szép pillanatok. Gyorsan olvasható a története, mert egyszerűen nem lehet letenni. Leonard Peacockot soha nem fogom elfelejteni. Imádom ezt a könyvet.” – Jay Asher, bestsellerszerző (13 okom volt)

*

Mostanában nagyon rákattantam Just a Bookish Soul youtube csatornájára, imádom hallgatni, nézni a videóit mosogatás vagy főzés közben. Már ezer éve olvastam utoljára Vörös Pöttyös könyvet, de "ha ezt is olvastad, akkor ez is tetszeni fog" videójában Az egy különc srác feljegyzéseihez - ami az egyik örök kedvencem - hasonlóként beszélt a Leonard Peacock-ról, így ki is kölcsönöztem a könyvtárból.

Már az elejétől fogva tudtam, hogy tetszeni fog ez a történet. Nincs hosszú bevezetés, rögtön elindul Leonard "utolsó" napja, ami egyben a születésnapja is. Ajándékokat visz a számára fontos személyeknek, közben visszaemlékezik a múltban történt fontos eseményekre és rejtélyes levelek is előkerülnek a jövőből, amiket először nagyon nem tudtam hova tenni, de a végére persze minden kiderült. 

Nagyon sodró volt az egész könyv, ami amúgy sem hosszú, de olvastatta magát. Egyedül az zavart az elején, hogy rengeteg lábjegyzet volt benne, amelyekben fontos információak voltak, de ez valahogy lassította az olvasást. Szerencsére ahogy haladtam egyre kevesebb lett belőlük.

Beleéltem magam a sztoriba, de közben az is ott motoszkált bennem, hogy ez nem egy egyedi történet, tényleg nagyon hasonlít Az egy különc srác feljegyzéseire és a 13 okom volt-ra is. Ez mondjuk szerintem nem probléma, rengeteg egy kaptafára íródott rossz könyv van, de ez viszont jó és a hasonlóság ellenére tényleg nagyon jó élmény volt olvasni.

Leonard egy nagyon szimaptikus és intelligens srác, nagyon jó meglátásai vannak a társadalomról, a felnőttkorról. Aki érezte valaha kívülállónak magát, az biztosan fogja őt szeretni. A központi téma pedig - az öngyilkosság - szerintem egy olyan dolog, amelyre nem lehet eléggé felhívni a figyelmet. Arra is megtaníthat ez a történet, hogy legyünk empatikusak egymással, mert amit sokszor az emberek nyavalygásnak vagy panaszkodásnak titulálnak, az másnak az életét veszélyeztető probléma lehet. 

Kortól nemtől függetlenül mindenkinek ajánlom ezt a regényt, akkor is, ha olvasta, a fentebb említett két könyvet és akkor is, ha nem. :)

Értékelés: 4/5

Januárban olvastam

A január könyves szempontból hihetetlenül felülmúlta a várakozásaimat. Nem csak azért, mert a nem létező szabadidőmhöz képest viszonylag sokat olvastam, hanem mert idén még csak olyan könyvek kerültek a kezembe, amiket nagyon-nagyon szerettem. Ezt bizonyítja az is, hogy blogolás helyett inkább olvastam és képzeletbeli halomban állnak a még nem értékelt könyvek. Hogy ne maradjon ki semmi, A nagy Gatsby és az Aktus mellett itt van egy-egy rövid értékelés a maradék 3 könyvről.

Szabó Magda: Az ajtó

Tavaly már olvastam ezt a Szabó Magda regényt, de mivel emelt tétel, így most elolvastam újra. Első olvasásra nem hagyott bennem mély nyomot, talán azért, mert mindenki rébuszokban beszélt róla és nagyok voltak az elvárásaim. Viszont másodjára szerintem pont jó időben "talált meg" a regény. Néha ijesztően bele tudtam élni magam a két főszereplő helyzetébe, egyszer Emerencre haragudtam, máskor az írónőre. Bár egyszerre említettem a két szereplőt és a könyvből készült film is a két ellentétes karakter "harcát" reklámozza, mégis úgy érzem ez a történet legfőképpen Emerencről szól, aki egy igazán egyedülálló szereplő, nem csak ebben a regényben, hanem úgy eddigi olvasmányaim során is. 

A filmet is sikerült megnézem, de tőlem már megszokhattátok, hogy nem vagyok elnéző a könyvadaptációkkal szemben. Helen Mirren őstehetségén kívül a film a regény nyomába sem ér. Az az érzésem a filmmel kapcsolatban, hogy nincs érzésem, semmit nem váltott ki belőlem. Vagyis de, az utolsó jeleneten sírtam a röhögéstől, hogy hogyan lehet valamit ennyire elbagatelizálva lezárni.

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Még csak február eleje van, de azt hiszem ez a regény benne lesz  az év végi toplistámban. Tudtam én, hogy tetszeni fog, nem hiába szeretik annyian, de erre igazán csak 50-60 oldal után jöttem rá. Mindkét főszereplő kissé furcsa személyiség, de mégis sokkal hétköznapibbak, mint általában a tiniregények főszereplői, hiszen az író nem akarja őket tökéletesnek beállítani. A fokozatosan kialakuló szerelmük pedig maga a nagybetűs CSODA. Végre egy olyan fiataloknak szóló regényt olvastam, amiben nem csak úgy egyik percről a másikra imádjuk egymást, hanem gyönyörűen és hitelesen van megörökítve minden mozzanat. Emellett pedig felvet egy komoly problémát is az írónő, ami hatalmas pluszpont. A végét kicsit megkönnyeztem és egyszerre utálom és imádom, de így kellett lennie.

Matthew Quick: Napos oldal

Ritkán fordul elő, de a Napos oldal esetében a filmet láttam először még pár éve és Jennifer Lawrence felejthetetlen alakítása mellett Pat apjának őrült foci rajongása maradt meg nagyon. Igazából a fiatalabb énemmel még rokon is ez a viselkedés, mert 3-4 éve egy hétig depressziós voltam, ha Lewis Hamilton kiesett egy F1-es futamon. A rajongásom megmaradt, csak némiképp enyhült, de abszolút megértem Pat apukáját. Az egyszerűen szörnyű, ha veszít a kedvenc csapatod. :D

Na de a könyv. Lehetetlen számomra is, de szerintem a film nagyon jól átadta a történetet. Tulajdonképpen olyan volt olvasni a könyvet, mintha a filmet nézném, csak pluszba még jobban megismerhettem Pat gondolatait, ezáltal a karakterét is jobban megszerettem, mint a filmben, amiben inkább Tiffany dominált nekem. Számomra nagyon hiteles volt minden, amit Pat a "naplójába" leírt, az író remekül belehelyezkedett ebbe a mentális problémákkal küzdő szerepbe. Érdekes volt, hogy olvasás közben hol belehelyezkedtem a történetbe és Pattel együtt szomorkodtam vagy épp örültem, hol pedig kívülről szemléltem a történetet és jókat mosolyogtam Pat gondolatain. 

Ha eddig nem ismertétek nagyon ajánlom, mert nem mindennapi sztoriról van szó. Szerintem hamarosan megint megnézem a filmet. :)