 |
| Nagyon jól néz ki az új kiadás, |
Viszont az, hogy pszichológia szakra jelentkeztem, még nem jelenti azt, hogy imádok száraz pszichológia témája könyveket olvasni, inkább maradok a "gyakorlatibb" olvasmányoknál, amilyen Elizabeth Wurtzel könyve is, aki a Prozac-országban kendőzetlenül írta meg depressziójának történetét. Egy cenzúrázatlan Üvegbura, de nekem most már ugyanolyan alapmű, mint Sylvia Plath regénye.
Amikor a szerző elkezdte megírni ezt a regényt, még ő sem gondolta, hogy mennyi embernek segít majd ezzel. Azoknak, akik hasonló dolgokon mentek és mennek keresztül, mint Elizabeth, és azoknak is, akik a depressziót csak egy hisztinek képzelik.
A címből az várható, hogy az egész regény egy kampány az antidepresszánsok mellett vagy ellen, de inkább úgy nevezném, hogy "nyomasztó emlékek gyűjteménye". A szerző mindent feltár a családjáról és saját magáról már a gyermekkorától kezdve, hiszen Elizabeth-et már nagyon fiatalon megtalálta a depresszió. Szüntelenül magyarázatot keres, meg akarja indokolni, hogy miért alakult ki nála ez a betegség, de közben mindig ott bujkál a tehetetlenség érzése. Nem ok nélkül, hiszen a regény nagy részét a szerző még depressziósan írta, így ennél hitelesebb már nehezen lehetne.
Biztos emiatt volt az is, hogy a könyv olvasása közben sokszor én is átmentem a depressziót lefitymáló emberbe és úgy megráztam volna Elizabeth-et, ahogy ott feküdt a fürdőszoba padlóján, hogy "az Isten szerelmére, embereld már meg magad és kezdj el végre élni!".
Ilyen témában amúgy is befogadóbb vagyok és próbálok még együttérzőbb lenni. Ez a regény pedig arra döbbentett rá, hogy ameddig saját magam meg nem élem ezt a helyzetet, addig nem fogom soha száz százalékig megérteni. Ezért ajánlom mindenkinek, mert megtanít rá, hogy ne ítéld el azt, amit nem ismersz, hanem inkább próbálj meg segíteni.
Amit még feltétlenül kiemelnék, az pedig a korrajz. A szerző a saját emlékei és érzései mellett a 70-es és 80-as évek Amerikáját olyan jól átadta, hogy kedvem lett volna visszarepülni az időben. Nem mondom, hogy 2015-ben rossz 19 évesnek lenni, de akkor is kipróbáltam volna. A zene, a ruhák és a teljesen más életfelfogás. Ha nem is hosszú távon, de legalább egy napra szívesen élnék a 80-as években.
Végezetül visszatérve a címhez. A Prozac nevű gyógyszer csak az utolsó fejezetben kap nagy szerepet, amikor is a szerző rávilágít, hogy az, ami az ő és még sok más ember életét megmentette, mennyire mérgező hatású is lehet. Figyelmeztet arra, hogy ha az emberiség felfedez valamit, ami hasznos, azt egy idő után hajlamos túlzásba vinni. És az a másik indok, hogy miért nem leszek pszichiáter. Én az emberi lélekben hiszek, nem a gyógyszerekben. Egy olyan országban, ahol túljelenkezés van a pszichológia szakokon, de az emberek nem hisznek az "ép testben, ép lélek" mondásban és még mindig "ciki", ha valaki pszichológushoz jár.
Nagyon örülök, hogy mostanra időzítettem ezt a posztot, mert a Germanwings katasztrófája kapcsán van egy újabb érvem, hogy miért fontos nem csak testünk, de a lelkünk egészségére is odafigyelni, és hogy a szakemberekre igenis szükség van.
Ezen a linken egy rövid, tömör, de a lényeget nagyon jól kiemelő cikket olvashattok. Elizabeth Wurtzel könyvét pedig ajánlom mindenkinek, nem csak azoknak akik, akik érdeklődnek a téma iránt. Nem száraz, nem szájbarágós, csak nagyon őszinte.
 |
| de így olvasás után, a régebbi borító jobban illik a történethez. |
Ilyen témában amúgy is befogadóbb vagyok és próbálok még együttérzőbb lenni. Ez a regény pedig arra döbbentett rá, hogy ameddig saját magam meg nem élem ezt a helyzetet, addig nem fogom soha száz százalékig megérteni. Ezért ajánlom mindenkinek, mert megtanít rá, hogy ne ítéld el azt, amit nem ismersz, hanem inkább próbálj meg segíteni.
Amit még feltétlenül kiemelnék, az pedig a korrajz. A szerző a saját emlékei és érzései mellett a 70-es és 80-as évek Amerikáját olyan jól átadta, hogy kedvem lett volna visszarepülni az időben. Nem mondom, hogy 2015-ben rossz 19 évesnek lenni, de akkor is kipróbáltam volna. A zene, a ruhák és a teljesen más életfelfogás. Ha nem is hosszú távon, de legalább egy napra szívesen élnék a 80-as években.
Végezetül visszatérve a címhez. A Prozac nevű gyógyszer csak az utolsó fejezetben kap nagy szerepet, amikor is a szerző rávilágít, hogy az, ami az ő és még sok más ember életét megmentette, mennyire mérgező hatású is lehet. Figyelmeztet arra, hogy ha az emberiség felfedez valamit, ami hasznos, azt egy idő után hajlamos túlzásba vinni. És az a másik indok, hogy miért nem leszek pszichiáter. Én az emberi lélekben hiszek, nem a gyógyszerekben. Egy olyan országban, ahol túljelenkezés van a pszichológia szakokon, de az emberek nem hisznek az "ép testben, ép lélek" mondásban és még mindig "ciki", ha valaki pszichológushoz jár.
Nagyon örülök, hogy mostanra időzítettem ezt a posztot, mert a Germanwings katasztrófája kapcsán van egy újabb érvem, hogy miért fontos nem csak testünk, de a lelkünk egészségére is odafigyelni, és hogy a szakemberekre igenis szükség van.
Ezen a linken egy rövid, tömör, de a lényeget nagyon jól kiemelő cikket olvashattok. Elizabeth Wurtzel könyvét pedig ajánlom mindenkinek, nem csak azoknak akik, akik érdeklődnek a téma iránt. Nem száraz, nem szájbarágós, csak nagyon őszinte.
A regényből film is készült, Christina Ricci főszereplésével. Tudom, már unalmas, hogy minden adaptációt lehúzok, de Christinán kívül nekem nem tetszett benne semmi. Teljesen másra épül, mint a regény. Inkább ráhangolódásnak ajánlom a könyv előtt. Egyedül az dobott rajta, hogy nincs a filmnek magyar szinkronja, így felirattal néztem.
