Amikor csak szaporodnak...

Biztos veletek is előfordult már, hogy mindig új és új könyvbe kezdtetek bele ahelyett, hogy végre egyet befejeznétek. Ezzel most én is így állok a 9 megkezdett könyvemmel és ebben a szalagavatóra készülős, közben szorgalmasan vezetni tanulós és magyar OKTV-re készülős időszakban sajnos sokáig nem is lesz máshogy. Legfeljebb, ha nem alszom....

Sarah Dessen What happened to goodbye című könyvét még áprilisban kezdtem el nyelvvizsgára készülés címen és bár a nyelvvizsga meglett, a könyvet nem fejeztem be. Pedig hasonlóan jó regény, mint az írónő többi könyve, hozza azt a kisvárosi hangulatot, a szerethető karaktereket. A probléma csak az a könyvvel, hogy angol. A nyelvezete nem nehéz, felsőfokú nyelvvizsgával csúnya is lenne, ha ilyet mondanék, de mégsem haladok úgy vele, mint egy magyar nyelvű könyvvel. Szóval itt nagymértékben inkább a lustaságomban van a hiba.

Szilvási Lajostól az Egymás szemében is régóta függőben van, pedig ez állítólag egy klasszikus a maga nemében. Egy kicsit még szocializmus, de már nem az a kemény, egy kicsit még éretlenek a főszereplők és mindketten naplót írnak, a lány is és a fiú is. Szerintem roppant igényes regényről van szó, ha egy 21. századi ember értékrendje szerint kategorizáljuk bőven szépirodalmi szintű. Kb. a harmadánál járok és nem mondom, hogy nem tetszik, de még nem kapott el a "varázs", ami miatt azt érezném, hogy folytatnom kell. Pedig a várólista csökkentéses polcomon is rajta van, szóval jó lenne befejezni...

Aztán vannak itt kötelező olvasmányos könyvek is. Thomas Mann elbeszélései, amiből a Mario és a varázsló a kötelező, de a Tonio Kröger pedig lehet, hogy emelt tétel lesz, szóval lehet azt is el kell még olvasnom. Illetve kellett rá egy éjszaka, hogy feldolgozzam a Mario és a varázslót és rájöjjek Thomas Mann mekkora csoda volt, szóval akkor már a Halál Velencében is érdekel. A másik pedig Kafkától az Átváltozások, amiből Az átváltozás olyan borzasztó volt, hogy muszáj lesz elolvasnom a többi novellát is.

Meséket is olvasok. Boldizsár Ildikó Mesék anyákról című könyve tele van elképesztő, szívmelengető, de sokszor eléggé nyomasztó mesékkel is, mindenféle néptől. Ezekből nyilván csak úgy mazsolázgatok néha mikor még nem megy az elalvás, nem úgy olvasom, mint egy regényt.

Elkezdtem Mireille Guiliano A francia nők nem híznak című könyvét. annak apropóján, hogy az év eleji nagy fogyásom (ohh micsoda párhuzam a műsorral) után még szeretnék pár kilót leadni, mindezt úgy, ahogyan a francia nők, koplalás nélkül.

A múlt hétvégén nagyon belemerültem Jennifer E. Smith Milyen is a boldogság? című könyvébe is, de aztán jött Szabó Dezsőtől Az elsodort falu, amit az OKTV-re olvasgatok. Az előbbiről érzem, hogy már nem igazán nekem szól, de elszórakoztat, szóval be fogom fejezni. A Szabó Dezső regény pedig egy olyan monumentális műnek tűnik nekem,(bár tegyük hozzá, hogy nagyon-nagyon alulértékelt ) mint az Anna Karenina. Legalábbis felfedeztem benne a magyar Levint meg még sok hasonlóságot, de alapvetően egy két háború között játszódó műről van szó, amely keresi a megoldást a magyarság problémáira. Lassan, de haladok vele.

Amire pedig most olvasás terén teljes erőmmel összpontosítok az David Wagner az Élet című könyve, de erről majd szeretnék külön bejegyzést írni, szóval nem lövöm le előre a poént.

Sarah Dessen: Altatódal

Már másodjára olvastam Sarah Dessen második KMK-nál megjelent könyvét, de mégis úgy érzem jobb, hogy csak most írok róla. Először két éve olvastam a regényt, valamikor nyár elején, az előrehozott infó érettségim közepén és emlékszem, hogy agyba-főbe dicsértem mindenhol és mindenkinek. Azóta sok minden megváltozott, én magam sem vagyok már ugyanaz az ember, így a második olvasás után sokkal másabb, nem csak szirupos érzésekkel vélekedem már az Altatódalról.

– A szerelem egy ürügy, hogy olyan szarságokat is eltűrj, amiket nem kellene – feleltem ingerülten mire Jess felnevetett. – Az a módszere – magyaráztam – , hogy teljesen megbolondítja a mérleg nyelvét: azok a dolgok, amiknek egyébként nagy súlya van, egyszer csak valahogy súlytalanná válnak. A szerelem tönkretesz. Csapda.

Az Altatódal főszereplője Remy, egy céltudatos, vagány csajszi, akinek megvannak a saját szabályai a szerelemhez. Az első szabálya rögtön az, hogy a szerelem nem létezik. Az édesapja, akit soha nem látott, zenész volt és egyetlen híres dala az Altatódal, amit Remy születésekor írt. Az édesanyja pedig egy Danielle Steel kaliberű írónő, akinek a regényei egzotikus helyszíneken játszódnak, egzotikus nevű főszereplőkkel, akik csupa egzotikus dolgot csinálnak miközben szenvednek a szerelem miatt. Remy anyukája is hasonlóképpen él, kedvenc időtöltése a férjhezmenés és Remyhez képest álomvilágban él, ő még hisz a szerelemben. Az Altatódal cselekménye Remy utolsó egyetem előtti nyarán játszódik, amikor az anyja újabb esküvőjét szervezi és megismerkedik Dexterrel, a különc, bolondos, kicsit szerencsétlen zenészfiúval, akinek a bandája a városba érkezik szerencsét próbálni.

Remy karaktere merőben eltér a megszokott Dessen főszereplőkétől, akik mindig átlagos, kedves lányok valamilyen traumával a hátuk mögött. Ebben az esetben nem Remyvel történnek az emberek, ő történik az emberekkel. A regény elején megtudhatjuk, hogy bár már megváltozott, de régebben falta a pasikat, cigizett és keményen ivott. Ő nem az a jókislány típus, akiket eddig megismerhettünk Dessen könyveiből. Dobja a pasikat mielőtt a kapcsolat komollyá válhatna és az új életére koncentrál,  ami a szeptemberben kezdődik a Stratfordon. 

Amikor először olvastam az Altatódalt egyenesen rajongtam Remyért, most pedig a történet elején annyira idegesített a karaktere, hogy kivágtam volna az ablakon a könyvet, körülbelül úgy, mint Bradley Cooper a Napos oldalban. Az a személyiség, akit akkor még istenítettem, amiért mer egy kicsit élni, hihetetlen taszítóvá vált számomra, mert magamra ismertem benne. És amikor rájöttem, hogy egy könyvnek erről (is) kell szólnia, akkor lenyugodtam és folytattam tovább az olvasást.

Dessen karakterformálásban még mindig etalon nálam, mert átlagos, hétköznapi szereplőkből képes érdekes, szerethetőeket alkotni. És minden szereplő különbözik egymástól, nem hajaz egy előző könyvbéli társára. A fiú főszereplőkkel pedig különösen jól bánik az írónő. Olyan karaktereket alkot, akik nem Edward Cullen-ek vagy Christian Grey-ek, hanem akik a való életben is létezhetnének. A Figyelj rám!-ból Owen örök szerelmem lesz és Dextert is csak imádni lehet.

De az Altatódal sem csak szerelmi szálból áll. Amit utánozhatatlan ebben a regényben az Remy és három barátnőjének a barátsága. Az, hogy mennyire különböznek, mégis bármit megtennének a másikért. Már ezért is érdemes elolvasni a könyvet. 

Tudtam, hogy nincs garancia. Nincs rá mód, hogy előre tudjuk, mit hoz a jövő a számomra, az ő számára, vagy bárki más számára. Vannak dolgok, amik nem tartanak örökké, de vannak, amik igen. Mint egy jó dal, egy jó könyv vagy egy jó emlék, amit magaddal vihetsz, és kicsomagolhatsz a legsötétebb napjaidban, lesimítva a gyűrött széleit, közelről fürkészve, és remélve, hogy még mindig felismered azt a személyt, akit ott látsz. 

Az biztos, hogy nekem most sokkal többet adott, mint első olvasásra, Szerelem, barátság, család, egyetem. Minden benne van, ami jelenleg foglalkoztat és a legtöbb mindig is foglalkoztatni fog. Plusz rengeteg finomság, amiért megéri Sarah Dessen regényeket olvasni. 

Őszi diós süti liszt nélkül, szilvás-joghurtos öntettel

Rég volt már sütis poszt a blogon, pedig én az az ember vagyok, aki ha hétvégenként nem süt valamit, akkor utána a következő héten rosszul érzi magát. Nálam a sütés egyfajta feszültséglevezetés, nem csak azért csinálom, mert valami édességet kívánok. A sütés olyan, mint egy doboz nyugtató, a sütés önkifejezés. Sütni jóóóó! Már csak a főzést is ebbe a státuszba kellene helyezni és akkor álomfeleség leszek. :D

Tegnap egy hiperegyszerű, lisztmentes, egészséges sütit készítettem. Az eredeti receptet ITT találjátok. Mivel mi eritritet nem tartunk itthon, így helyette nyírfacukrot használtam, de nyugodtan használhattok sima cukrot is. És valamilyen hihetetlen módon málna sem volt itthon, így helyette egy fahéjas-mézes-szilvás öntetet készítettem. Szerintem isteni lett ezzel is és így legalább  kicsit ősziesebb ízvilágú.

Hozzávalók

16 dkg darált dió

16 dkg zabpehely

6 ek nyírfacukor (xilit)

1 tojás

2 ek natúr joghurt

1 dl tej

1 csipet só

fél csomag sütőpor

1 kk fahéj

Az öntethez

1 kis pohár natúr joghurt

4 db szilva

fahéj és méz ízlés szerint

A sütihez előbb összekeverjük a száraz hozzávalókat, majd hozzáadjuk a többi a hozzávalót is. Jól elkeverjük az így kapott masszát. Egy formát vagy tepsit sütőpapírral kibélelünk, beletöltjük a masszát és 180 fokon kb. 20 perc alatt készre sütjük. Én 3 kisebb formában sütöttem, ahogy a képen is látszik.

Az öntethez a szilvát kis darabokra vágjuk, hozzáadjuk a joghurthoz, ízlés szerint rakunk bele fahéjat és mézet. A sütihez kínáljuk.

Így liszt nélkül nem kelt akkora bűntudatot az emberben, de mégis nagyon finom. Én nem most készítettem ezt a sütit utoljára. :) 

Új polclakók - 2014 október

Gondoltam én is csatlakozom a hónap végén számvetést tartók népes táborába és mostantól mindig megszemlélem az új könyveket a polcomon. Ami sokszor valóban játék vagy inkább hitetlenkedés a hatalmas számokkal, az most nálam csodálkozás volt a számok, vagyis a könyvek hiánya miatt. (Ez persze nem valódi hiány, mert az új könyveket már a nappaliban tárolom egy szekrény tetején, a szobámban elfogyott a hely.) Októberben két könyvet vettem, akárhogy is számolom összesen nem több mint 100 forintért. A szépségeket, amelyekről lentebb írok egy kicsit bővebben, a szolnoki könyvtárból fogadtam örökbe, ahol most már rendszeresen lehet venni fillérekért kiselejtezett (jajj de csúnya ez a szó) könyveket. Szóval ebből a szempontból hiperbüszke vagyok magamra. Igyekszem ezt tartani novemberben is, bár már van egy előjegyzésem az új Sarah Dessen könyvre, de azon kívül könyvstop van, hogy aztán jöhessen a december... :D

Az egyik könyv, amit vettem Borisz Pilnyak Meztelen év című regényféléje. Tolsztojtól kezdve (vagy lehet már kicsit Puskintól) és most már Bulgakovon túl nagyon szimpatizálok az orosz irodalommal vagy magával a történelemmel, ottani élettel, témákkal, így ennek a könyvnek velem kellett jönnie. 1979-es kiadás, az író legismertebb műve, de a Molyon eddig csak egy csillagozása van. Remélem én leszek a második. És hogy miről szól? 

Fülszöveg: Borisz Pilnyak legismertebb műve, a Meztelen év oroszul először 1921-ben jelent meg. Azóta újra és újra kiadják a világ különböző nyelvein és tájain, s újraolvasva kutatják Pilnyak írásművészetének titkait, elismerik, vagy több-kevesebb tárgyilagossággal éppen vitatják e különös felépítésű regény értékeit. 

A Meztelen év freskója: négy egymás követő évszak; Ordinyin város és környéke; kupecek, katonák, művészek, papok, hercegek, parasztok, monarchisták, bolsevikok – a forradalom hétköznapjai. A Meztelen év témája Pilnyak szavaival: „Oroszország. Forradalom. Hóvihar.” 

A másik könyv pedig Szinnyei Júlia családregénye a Hosszú fiatalság. 1970-es kiadás, olyan igazi könyv illata van. Belepillantva úgy éreztem Fábián Janka elődjét olvasom, Janka könyveit pedig a maguk nemében szeretem nagyon. 

A többiek új polclakói: 

Amadea Bookwormgirl  Katacita Nita Pupilla Tekla Theodora Zakkant

Alan Bradley: De mi került a pitébe?

"Ahogy ott ácsorogtam a Tehénsoron, az jutott eszembe, hogy a mennyország olyan hely lehet, ahol a hét hét napján, a nap huszonnégy órájában nyitva áll a könyvtár."

Azt hiszem ezzel a mondattal Alan Bradley megfogalmazta sokunk álmát, és ha a könyvtárból ilyen könyveket lehet kölcsönözni, mint az első könyve, a De mi került a pitébe?, akkor még inkább egyetértek.

Olvastam már itt-ott a könyvről, de akkor fogott meg igazán, amikor szembejött velem a könyvtárban. Szuperül néz ki, mint ahogy általában a Maximos könyvek, a fülszöveg alapján pedig rájöttem, hogy én ilyen típusú regényt még egyáltalán nem olvastam, és az is régen volt már, amikor egy 11 éves kislány volt a főszereplője egy általam olvasott könyvnek. 

A De mi került a pitébe? a Flavia de Luce rejtélyei sorozat első kötete. A főszereplő pedig a már előbb említett kislány, Flavia, aki Angliában, egy régi kastélyban él édesapjával és két nővérével. A lányok édesanyja, Harriet 10 éve halott, amit az édesapjuk még mindig nem dolgozott fel teljesen, inkább a bélyeggyűjteményébe menekül. A nővérek pedig örökös harcban állnak egymással, mint úgy általában a testvérek, különösen ha lányok. Flavia legkisebbként sokszor különösen egyedül érzi magát, a két nővére összefog ellene, az édesapja nem törődik vele eléggé, így legnagyobb szenvedélye a kémia és a legjobb kapcsolatban talán a család kertészével Doggerrel van. Kicsit koravén, tudálékos lány, de a körülmények tették ilyenné, szóval borzasztóan szerethető is.

Ebbe a díszletbe érkezik egy napon egy döglött sárszalonka, amelynek a csőrére egy Fekete Penny bélyeg van szúrva, aztán a következő éjszaka Flavia egy ismeretlen, haldokló férfit talál a kertben, a házvezetőnő túrós pitéjéből pedig eltűnik egy szelet. Ekkor merül fel a kérdés, De mi került a pitébe? Flavia pedig a rendőrség mellett saját maga is nyomozásba kezd, ami nem csak számára hatalmas kaland, hanem nekünk olvasóknak is.

"Óvatosan kortyolgatta a teát, fújogatta, hogy hűljön. Miközben itta a vöröslő folyadékot, eszembe jutott, hogy az angolokat sokkal inkább a tea kormányozza, mint a Buckingham-palota vagy Őfelsége kormánya. A lelkünkön kívül a tea az egyedüli dolog, ami az emberszabású majmoktól megkülönböztet – legalábbis így mondta apának a plébános, apa Feelynek, Feely Daffynak és Daffy nekem."

Régóta olvastam ilyen édes-aranyos könyvet, mint ez.

Flavia-t nagyon megszerettem elképesztő személyisége miatt, amiben hatalmas kettősség, hogy egyszer még hitetlenkedsz, amiért 11 évesen mennyi mindent tud, néhány beszólása miatt pedig jóízűen mosolyogsz, mert rájössz mennyire gyerek még. Tökéletes főszereplő, ahogyan a többi szereplőt is nagyon jól megalkotta az író. Nem mondanám, hogy nem hétköznapiak, de a hétköznapiságukba annyi irónia és humor vegyül, hogy nem válnak unalmas karakterekké. Személyes kedvencem Daphne, Flavia kisebbik nővére, aki a regény 99 százalékában olvas, mégis úgy éreztem végig, hogy mindig ott van és részese az eseményeknek.

A korszak és a helyszín is közel áll a szívemhez. 1950, a II. világháború utáni tipikus angliai táj, Buckshaw a de Luce-ok birtoka és Bishop's Lacey a közelben lévő hangulatos kis falu, ahol ugyanaz a néni az édességboltos és a postamesternő is. Ezek mellett megjelenik több környékbeli helyszín, melyek között Flavia eszeveszetten száguld biciklijével Gladys-szel. A cukiságfaktorom már akkor kiakadt, amikor ezt a különleges elnevezést olvastam.

De a szereplők meg a helyszín mellett a legfontosabb dologról, a bűntényről még nem esett szó. A sárszalonkával és túrós pitével kezdve bugyutának tűnhet, és aki nem rajong túlzottan a bélyegekért, annak valamilyen szinten az is marad a könyv végére is, de rengeteg történelmi alapja van. Én magam sem a szörnyen izgalmas krimibeillő szál miatt rajongok ennyire ezért a történetért, de szerintem rengeteg háttérmunka kellett hozzá.

És itt jön képbe az író, aki egy olyan humoros, szórakoztató, de alapos regényt írt, hogy le a kalappal. Számomra elképesztő, hogy tudott így belehelyezkedni Flavia szemszögébe, aki szerintem az utóbbi idők egyik kedvenc karakterévé nőtte ki magát nálam.

"Eszembe jutott egy jótestvéri tanács. Feely adta egyszer Daffynak és nekem: 

„Ha bármikor utadat állja egy férfi, rúgj a legnemesebb testrészébe, aztán rohanj, mint a szélvész.” 
Hasznos tanácsnak tűnt, az egyetlen problémát az okozta, hogy nem is sejtettem, hol található egy férfi legnemesebb testrésze."

Nem voltam eddig túl jó véleménnyel a Dream válogatás könyvei iránt, de most azt hiszem megtört a jég. A De mi került a pitébe? egy kedvenc lett, és várom a második részt!

Miket olvastam mostanában? - Új olvasások az újraolvasások között

Borzasztóan el vagyok maradva az "egykönyves" posztokkal, és ahogy egyre húzom-halasztom őket, úgy egyre kevesebb gondolat marad meg bennem. A történetek hangulatát pedig még nem tanultam meg pazarul átadni, de persze rajta vagyok az ügyön. Így most egybe sűrítek minden olvasmányt, amit az előző, újraolvasós posztban megemlítettek mellett olvastam. Elöljáróban elárulom, hogy az utóbbi időben ritkán fogtam mellé.

Isabel Wolff: Mesés ruhák kalandjai 

Ezen regény esetében hatványozottan igaz, hogy ne ítéld meg a könyvet a borítója alapján, ami egyébként ebben az esetben gyönyörű. Pont ezért félve kezdtem el olvasni, mert előtte igencsak belemerültem a depis a könyvekbe és nem akartam egy csili-vili történettel folytatni a sort. Nos, a Mesés ruhák kalandjaiban annyi csupán a csillogás, hogy egy vintage bolt játszik benne nagy szerepet. Egyébként arról szól, hogyan tudja elfogadni a főszereplő, Phoebe a múltban elkövetett hibákat egy idős néni, Thérése szintén tragikus történetének segítségével. Az írónőnek nagyon kellemes stílusa van és velem olvastatta magát a könyv. Limonádénak limonádé, de egy komoly, nem elcsépelt problémával a középpontban.

D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak

Nem lesz új a kijelentés, de végre egy közszereplő, aki tud írni. Nem olvastam Kriszta írásait és a műsorát sem néztem, hanem valamilyen posztja kapcsán elkezdtem őt követni facebook-on és ott egyre szimpatikusabbá vált számomra. Így jutottam el odáig, hogy a könyvét is el akartam olvasni. Talán két nap volt, de legfeljebb három, ameddig "kitartott" a Jöttem, hadd lássalak, (A hozzám hasonlóan fiataloknak és tudatlanoknak mondom, hogy a cím egy Omega dal egyik sora, ami a regényből is kiderül.) Kriszta az édesanyja történetét írta meg fiatalkorától a halálos ágyáig, E/1.-ben, sokszor hihetetlenül szívszorítóvá téve így a regényt. Szerintem nagyon hiteles, nagyon megrázó és nagyon magyar. Érdekes, vagy éppen nagyon is érthető, hogy Grecsó Krisztián írt a regényre ajánlást. Két különböző stílust képviselnek, de a céljuk azt hiszem ugyanaz. Ezek után említenem sem kell, hogy Kriszta új könyve, a Húszezer éjszaka, az első számú a karácsonyi kívánságlistámon.

Anne B. Ragde: Berlini nyárfák

Ha minden könyvhöz hangulatot társítunk, akkor ebben a posztban most értünk a mélypontra. A Berlini nyárfák egy Norvégiában játszódó trilógia első része, szerintem abszolút beleesik a családregény kategóriába. A Neshov farmon játszódik a történet, ahol a szülők és a legidősebb fiuk Tor él. A regény elején az édesanya, Anna megbetegszik és erre az eseményre hazatér másik két fia Margido és Erlend is. A családtagok között, mondom sem kell hatalmas ellentétek húzódnak, de az anyjuk betegsége újra összeköti őket és fény derül egy hatalmas titokra, ami mindent megváltoztat. Anna B. Ragde, egy Norvégiában nagyon híres, nálunk kevésbé ismert írónő. Azt hiszem hozta azt a stílust és hangulatot, amit egy északi országban játszódó regénytől várunk. Nagyon egyszerű, komoly, sötét és nyers. Ja és a végén áhítozol a folytatásért, csak ugye nincs annyi idő az egész világon...

Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette?

Annyira régen el szerettem volna már olvasni ezt a könyvet, amiben a színpompás borítónak is biztosan hatalmas szerepe volt, és most mégis hatalmas űr van ennek a regénynek a helyén a szívemben. Bernadette, az építész zseni anyuka és a lánya Bee, a csodagyerek története vadszederindákkal, Antarktisszal, bölcsességfog kihúzással, pszichiáterrel, FBI-al, ja meg ugye az eltűnéssel. Számomra sok(k) volt, nevetségesen sok. Szürreális, hihetetlen, mintha maga az írónő sem vette volna komolyan a dolgot. Lehet az a baj, hogy én meg igen, de nem ezt vártam ettől a regénytől. A különböző e-mailek meg jelentések pedig különösen idegesítettek. Szóval ez egy erős nem volt, a sok jó választás között.

Az újraolvasások hónapja

Számomra a regényekből elsősorban soha nem a cselekmény és a karakterek maradnak meg, hanem a hangulat. Ha visszagondolok egy regényre mindig megrohannak azok az érzések, amelyek a történet olvasása közben értek. A kedvenceimnek mondom azokat könyveket, amelyek hangulat-emléke különösen közel áll hozzám. Az ilyen könyveket imádom újra és újra elolvasni, de olyan is előfordul, hogy egy kevésbé szeretett regényt is újraolvasok, mert az a hangulat, amit hozzákapcsolok illik a lelkiállapotomhoz, és mint néha írogató író ihletet ad a saját munkáimhoz.

Így történhetett, hogy a szeptemberi olvasásaim fele újraolvasás volt. Elolvastam harmadjára is Zakály Viktóriától a Szívritmuszavart és idén másodjára a folytatását is, a Hanna öröket. Csupán negyedjére vettem kezembe az Egy különc srác feljegyzéseit és másodjára Sarah Dessentől  az Egy felejthetetlen évet, valamint szintén negyedjére a legeslegjobb és a személyes legnagyobb kedvenc könyvemet a Figyelj rám!-ot.

Persze kialakult már egy hagyomány nálam, hogy bizonyos könyveket minden évben elolvasok, ilyen például a Büszkeség és balítélet, a Dorian Gray arcképe vagy az Ízek, imák, szerelmek, de a szeptember rendhagyó volt abból a szempontból, hogy egymás után csak újraolvastam meg újraújraújraolvastam. Emellett a legolvasósabb hónap címét is elnyerte, mert nagyon termékenyen 12 könyv elolvasásra került a múlt a hónapban. Ezek közül háromról tervezek posztot, de a blogolásban nem vagyok annyira aktív, mint az olvasásban, szóval nem ígérek semmit.

A legjobb időnk van a teázós/kávézós takaróba burkolózós olvasáshoz, élvezzétek ki! Én ennél már csak a téli, karácsony körüli időszakot szeretem jobban. :)

az összes kép a weheartit-ről