Ha egy nap legalább 48 órából állna...

Két hete nem írtam új bejegyzést...

Próbálkoztam ugyan, de az emberek hiába neveznek érettségire felkészültnek, én csak kikészültnek érzem magam. Nem hajtom túl magam, minden ismétléssel le vagyok maradva (meglepő módon úgy érzem, hogy az örökös mumusommal, a matekkal állok a legjobban), ugyanakkor bármilyen cselekvés miatt, ami nem a tanulás (kivétel a futás), lelkiismeret furdalásom van. Így, ha nem tanulok, akkor a tanulásra készülődöm. És sajnos nem az előbbivel töltöm a több időt...

Emiatt a furcsa, bár szerintem teljesen érthető helyzet miatt megszerettem a kötelezők, illetve az emeltes művek olvasását, mert így nem érzem magam rosszul, ha nem a Reformációval vagy Csokonaival vagyok éppen elfoglalva. Ma fejeztem be Weöres Sándor Psychéjét, ami már régen tervbe volt véve, mert a költő az egyik legnagyobb kedvencem, és az előbb már az Oidipusz királyba is belevetettem magam. Viszont az, hogy elolvassak egy regényt, ami nem szerepel valamelyik magyar tankönyvben? Teljességgel lehetetlen. Pedig most ezerszer jobban élvezném, mint egy átlagos év április 14. napján. 

És a blogbejegyzések? A Jane Hawking könyves poszt még sokat várat magára, de valamilyen módon meg fogok róla emlékezni és folytatom tovább a blogolást az írásbelik után, mert addig tudom, hogy képtelen leszek ide összpontosítani. 

Addig olvassatok helyettem is. És lehetőleg kint a szabadban, mert nem sokáig lesz már tavasz. :)

Mákos-almás paleo süti, avagy kipróbáltam az eritritet

Az elmúlt hetekben már olyan radikális diétát igyekszem követni, hogy egyáltalán nem eszem a hagyományos lisztes-cukros sütiket és ne utáljatok érte, de csokit sem eszem és NEM hiányzik.

Eddig nyírfacukrot (xilitet) használtam a sütikhez, ami óriási előrelépés a sima cukorhoz képest, hiszen 60%-kal kevesebb a kalóriatartalma és ami számomra nagyon fontos, teljesen természetes édesítőszer. Viszont egy ideje már kacérkodtam az eritrittel, ami amellett, hogy szintén természetes anyag, szinte nulla kalóriát tartalmaz (10 dekában van 20 kalória). Mint minden reform "alapanyag" ennek is borsos ára van, de mivel csak hétvégente használom, akkor sem nagy mennyiségben, így nem kell tonnaszámra vásárolni.

Az eritrit állagában a kristálycukorhoz hasonlít, az íze pedig szinte megegyezik a xilitével. Sokan úgy mondják "friss" ízük van, mint egy rágónak. Viszont azt olvasni, hogy az eritrit édesítő ereje 60-80%-a a sima cukorénak. Lehet, hogy azért nem érzek különbséget, mert el vagyok szokva a túl édes dolgoktól, de az eddigi tapasztalataim alapján nem szükséges több eritritet tenni egy sima cukros sütibe. Na és mi van a mellékízzel? Ez sütitől függ. Ennek a mákos sütinek, amit most mutatok nektek, nem volt mellékíze az eritrittől. De a legutóbb készült paleo brownie-nak igen, bár ettől függetlenül az is ízlett.

Ha receptes oldalról van szó, az abszolút kedvencem a NoSalty, ezt a mákos-almás paleo sütit receptet is ott találtam. Ezúton is köszönöm szederligetnek a receptet, még biztosan megcsinálom párszor.

Szokásomtól eltérően igyekeztem követni a hozzávalók listáját, de én xilit helyett ugyebár eritritet használtam.

Hozzávalók:

20 dkg darált mák

2 tk sütőpor

10 tk eritrit

1 citrom reszelt héja

3 db alma

fahéj (én azért a 2 teáskanálnyit soknak találtam)

1 ek eritrit az almához

2 db tojás

Az almákat meghámozzuk, lereszeljük majd megszórjuk az eritrittel és a fahéjjal. Hagyjuk, hogy levet eresszen. Közben a tojásokat kikeverjük az eritrittel, hozzáadjuk a mákot, a sütőport, a citromhéjat és végül a reszelt almás keveréket. Jól összekeverjük és egy sütőpapírral bélelt kisebb tepsibe töltve lehet is sütni. Én tortaformában sütöttem, 180 fokon kb. 35-40 percig.

Az ilyen sütiknek az a hátránya, hogy nem nagyon jön fel a tészta, de ennek ellenére nagyon finom, puha lett, vetélkedni kellett az utolsó szeletért. És persze nem győzöm hangsúlyozni, hogy sima kristálycukorral is elkészíthető. Próbáljátok ki! :)

Új polclakók - 2015 Március

Márciusban is sikerült tartanom magam ahhoz, hogy nem veszek sok könyvet. Egyrészt, mert az időmet most nem az olvasás és az újdonságok után való böngészés tölti ki, másrészt pedig jelenleg is itt tornyosulnak körülöttem az olvasatlan saját és könyvtári példányok.

Csak kétszer csábultam el az elmúlt hetekben. Az egyikben nagy szerepe volt Katacita bejegyzésének Andrea Molesini Nem minden mocsok bécsi című regényéről. Nagyon meghozta hozzá a kedvemet, szinte már éreztem is a történet hangulatát, így pont kapóra jött a Scolar Kiadó akciója. Most már 99%, hogy ősszel olaszul kezdek el tanulni, így mindent szeretnék magamba szívni, ami az olasz kultúrához kapcsolódik. Azt hittem "tavaszi szünetes" olvasmány lesz a könyv, de muszáj előtérbe helyeznem az emeltes műveket és a tanári alkalmasságira sem találtam még meg a tökéletes regényt. 

A másik elcsábulás pedig tényleg filléres volt. A könyvtárban a kiselejtezett könyvek között találtam egy gyönyörűséges Rokonok példányt. A korához képest tökéletes állapotú és igazi régi könyv illata van. És persze az sem volt hátrány, hogy kedvencem lett a regény, úgyhogy most már bármikor újra tudom  olvasni.

A többiek új polclakói: Katacita Tekla

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Nagyon jól néz ki az új kiadás, 

Ha Isten is úgy akarja, szeptembertől pszichológiát fogok tanulni valahol az országban. Viszont azt is szeretem hozzátenni, hogy ha kevésbé lennék humán beállítottságú, valószínűleg orvosira jelentkeztem volna és a jövőben talán pszichiáterként dolgozom. Ennek az az oka, hogy rajongom az őrült emberekért, illetve mindenkiért aki kicsit is eltér az átlagtól. Lehet, hogy valaki számára ez ijesztő, de nekem természetes. Ez lehet az egyik válasz arra is, hogy miért szeretek olvasni. Hiszen aki olvas, az tulajdonképpen sokkal több embert ismer meg az élete során, mint aki nem olyan szívesen vesz a kezébe könyvet.
Viszont az, hogy pszichológia szakra jelentkeztem, még nem jelenti azt, hogy imádok száraz pszichológia témája könyveket olvasni, inkább maradok a "gyakorlatibb" olvasmányoknál, amilyen Elizabeth Wurtzel könyve is, aki a Prozac-országban kendőzetlenül írta meg depressziójának történetét. Egy cenzúrázatlan Üvegbura, de nekem most már ugyanolyan alapmű, mint Sylvia Plath regénye.

Amikor a szerző elkezdte megírni ezt a regényt, még ő sem gondolta, hogy mennyi embernek segít majd ezzel. Azoknak, akik hasonló dolgokon mentek és mennek keresztül, mint Elizabeth, és azoknak is, akik a depressziót csak egy hisztinek képzelik.

A címből az várható, hogy az egész regény egy kampány az antidepresszánsok mellett vagy ellen, de inkább úgy nevezném, hogy "nyomasztó emlékek gyűjteménye". A szerző mindent feltár a családjáról és saját magáról már a gyermekkorától kezdve, hiszen Elizabeth-et már nagyon fiatalon megtalálta a depresszió. Szüntelenül magyarázatot keres, meg akarja indokolni, hogy miért alakult ki nála ez a betegség, de közben mindig ott bujkál a tehetetlenség érzése. Nem ok nélkül, hiszen a regény nagy részét a szerző még depressziósan írta, így ennél hitelesebb már nehezen lehetne.

de így olvasás után,
a régebbi borító jobban
 illik a történethez.

Biztos emiatt volt az is, hogy a könyv olvasása közben sokszor én is átmentem a depressziót lefitymáló emberbe és úgy megráztam volna Elizabeth-et, ahogy ott feküdt a fürdőszoba padlóján, hogy "az Isten szerelmére, embereld már meg magad és kezdj el végre élni!".
Ilyen témában amúgy is befogadóbb vagyok és próbálok még együttérzőbb lenni. Ez a regény pedig arra döbbentett rá, hogy ameddig saját magam meg nem élem ezt a helyzetet, addig nem fogom soha száz százalékig megérteni. Ezért ajánlom mindenkinek, mert megtanít rá, hogy ne ítéld el azt, amit nem ismersz, hanem inkább próbálj meg segíteni.

Amit még feltétlenül kiemelnék, az pedig a korrajz. A szerző a saját emlékei és érzései mellett a 70-es és 80-as évek Amerikáját olyan jól átadta, hogy kedvem lett volna visszarepülni az időben. Nem mondom, hogy 2015-ben rossz 19 évesnek lenni, de akkor is kipróbáltam volna. A zene, a ruhák és a teljesen más életfelfogás. Ha nem is hosszú távon, de legalább egy napra szívesen élnék a 80-as években.

Végezetül visszatérve a címhez. A Prozac nevű gyógyszer csak az utolsó fejezetben kap nagy szerepet, amikor is a szerző rávilágít, hogy az, ami az ő és még sok más ember életét megmentette, mennyire mérgező hatású is lehet. Figyelmeztet arra, hogy ha az emberiség felfedez valamit, ami hasznos, azt egy idő után hajlamos túlzásba vinni. És az a másik indok, hogy miért nem leszek pszichiáter. Én az emberi lélekben hiszek, nem a gyógyszerekben. Egy olyan országban, ahol túljelenkezés van a pszichológia szakokon, de az emberek nem hisznek az "ép testben, ép lélek" mondásban és még mindig "ciki", ha valaki pszichológushoz jár.
Nagyon örülök, hogy mostanra időzítettem ezt a posztot, mert a Germanwings katasztrófája kapcsán van egy újabb érvem, hogy miért fontos nem csak testünk, de a lelkünk egészségére is odafigyelni, és hogy a szakemberekre igenis szükség van.

Ezen a linken egy rövid, tömör, de a lényeget nagyon jól kiemelő cikket olvashattok. Elizabeth Wurtzel könyvét pedig ajánlom mindenkinek, nem csak azoknak akik, akik érdeklődnek a téma iránt. Nem száraz, nem szájbarágós, csak nagyon őszinte.

A regényből film is készült, Christina Ricci főszereplésével. Tudom, már unalmas, hogy minden adaptációt lehúzok, de Christinán kívül nekem nem tetszett benne semmi. Teljesen másra épül, mint a regény. Inkább ráhangolódásnak ajánlom a könyv előtt. Egyedül az dobott rajta, hogy nincs a filmnek magyar szinkronja, így felirattal néztem.

Bicskanyitogató kötelezők

Tudom, hogy ehhez az újabb cukorka színű kinézethez nem illenek az ilyen elnevezésű posztok, de az utóbbi időben a kötelező olvasmányok olvasása közben fél percenként tettem fel magamban, de sokszor hangosan is a kérdést "Te most szórakozol velem?". Remélem egyik író sem sértődött meg a tegezésért, sőt örülnek, hogy elérték a kívánt a hatást.

A Sorstalanságtól eleve ódzkodtam, hiába érdekel nagyon a holokauszt téma, mert mindenkitől azt hallottam, hogy a regény csalódás volt, szerintük túl van értékelve. Az első pár oldal után bennem is volt egy nagy kérdőjel, hogy ha már magyar író illetve magyar regény Nobel-díjat kapott, akkor miért pont ezt a művet kellett választani? A nagy értetlenkedésemnek az a meggyőződésem volt az alapja, hogy a Nobel-díjas regények minden mondatában három metafora és két hasonlat van. Ehhez képest a Sorstalanság nyelvezete teljesen lecsupaszított, egyszerű, nem olyan, mint egy klasszikusnak vett regényé. (Persze ki mondja meg, hogy mi számít klasszikusnak?) Emellett úgy vált ki érzelmeket az emberből, hogy a sorok között egy cseppnyi érzelem sincs. Csak szilárd tények vannak, a főszereplő, Gyurka mindent természetesnek vesz, elfogad. Ez pedig a 21. században élőknek a szemével elképesztően dühítő tud lenni, hiszen ma már minden olyan könnyen elérhető egy átlagos körülmények között élő ember számára is. Ez a regény egy új nézőpontból közelíti meg a holokauszt témát, ami nálam nagyon betalált, mert imádom a dühítő történeteket, hisz a legfontosabb az, hogy hatást fejtsen ki az olvasóban, legyen az negatív vagy pozitív. Miközben Gyurka megpróbáltatásairól olvastam úgy beléptem volna a sorok közé és megráztam volna ezt a naiv kisfiút, hogy "Hé, ébredj már fel! Az nem mehet így tovább, vedd már észre!" Elsősorban azért tetszett, mert ha Gyurkát nem is tudtam ráébreszteni a valóságra, de saját magamat igen.

A Sorstalanság után olvastam egy merőben más témájú regényt, Móricztól a Rokonokat, ami idén emelt tétel. A kötelezőkre általában nehezen hangolódok rá, ennél is már pár oldal után fejben imádkoztam, hogy ne legyen végig ennyire száraz és vontatott. Most már, hogy befejeztem, teljesen máshogy állok hozzá. Eldöntöttem, hogyha úgy hozza a sors, hogy magyar tanár leszek, akkor az Úri muri helyett ezt fogom elolvastatni a diákjaimmal, mert a témája 2015-ben legalább annyira fontos, mint száz évvel ezelőtt volt. Móricz szerintem zseniálisan eltalálta a mindenkori politikai élet lényegét, csak úgy lubickolt, minden oldalt megjelenített, közben pedig bemutatta egy nem politikusnak való politikus sorsát. Ezt a címet persze csak tőlem kapta meg Kopjáss István, a főszereplő, mert mindenkinek saját elképzelése van a politikáról, meg a fociról és társaikról. Ami ebben a regényben dühített, az a kendőzetlen őszinteség volt, az pedig nagyon meglepett, hogy valaki képes volt így átlátni ezeket a szövevényes dolgokat. Nálam abszolút alapmű lett.

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway

Magyarul olvastam, de ez a francia
 borító gyönyörű.

Úgy érzem új kedvenc írónőm született.

Három-négy éve olvastam először Virginia Woolf-tól, mégpedig a Jacob szobáját és annyira más volt, annyira összetett és kemény összpontosítást kívánt, hogy csak végigsiklottam rajta. Már akkor is éreztem, hogy egy csoda, amit ez a nő művelt, de akkor még számomra érthetetlen volt, valami sokkal kézzelfoghatóbbra vágytam, például egy egyszerű tiniregényre.

Évekig nem is próbálkoztam az írónő regényeivel, egészen egy héttel ezelőttig, amikor elkezdtem a Mrs. Dalloway-t. Az Órák című film (nem semmi szereposztással, Michael Cunningham regénye alapján készült, akit a Mrs. Dalloway ihletett) hozta meg a kedvemet a könyvhöz illetve az egyik barátomnak is nagyon tetszett, így hatalmas félelemmel, de belevágtam.

Az első néhány oldal küzdelem volt a csapongónak tűnő gondolatmenet és az egymást követő csodásabbnál csodásabb, nekem kissé bonyolult képek miatt, de végül feladtam és hagytam hogy elvarázsoljon a húszas évek londoni nyara.

A címből adódik, hogy a főszereplő Mrs. Dalloway, aki egy ötvenes évei elején járó brit hölgy, politikus férjjel, egy gyönyörű fiatal lánnyal és egy mesés házzal a Westminster negyedben. A cselekmény hossza csupán egy nap, a történet fő eseménye pedig a Mrs. Dalloway által adott esti fogadás illetve az arra való készülés, de a valódi történet a fejekben játszódik.

Woolf nemcsak a főszereplőt szólaltatja meg, hanem szinte mindenkit, akivel azon az adott napon találkozik. Megjelenik az élet és a halál kettőse, felvetődik a kérdés, hogy milyen  is a tökéletes  élet? és az is, hogy a látszólag őrült emberek valóban őrültek-e, vagy csak a világ látja őket annak?.
Érzések, emlékek, gondolatok tömkelege a regény. Az írónő képes volt arra, hogy egy gondolattal vagy akár csak egyetlen egy kimondott szóval jellemezzen egy embert. Emellett pedig felejthetetlen hangulatot teremtett. Már háromszor voltam életem során Londonban, utoljára lassan öt évvel ezelőtt pont nyáron, és most újra úgy éreztem, hogy azokon a híres-nevezetes utcákon járok és épületek mellett haladok el.

Nem lövöm le a poént, hogy véleményem szerint mit szeretett volna az írónő üzenni ezzel a történettel, de nekem hasonlóan sokat adott, mint év elején A nagy Gatsby. Azt hiszem, hogy hónapok, de lehet, hogy évek múltán is eszembe fog jutni, főleg az érzés, aztán Clarissa Dalloway alakja. Ha újraolvasom akkor pedig főleg. :)

Most nagyon megjött a kedvem az írónő könyveihez, úgyhogy holnap a könyvtárban rögtön a W-hez megyek. Remélem benn lesz az Orlando, mert az a következő kiszemeltem.

Elizabeth Gilbert: A lélek botanikája

Érdekes, hogy nem tudatosan, de a mai reggelinél olvastam el a márciusi ELLE-t, amelynek fő témája a feminizmus, és emellett ma jutottam el végre odáig, hogy írjak Elizabeth Gilbert új könyvéről. De ha az év többi napján nem is, talán a mai Nőnapon érdemes elgondolkozni azon, hogy mit jelent nőnek lenni és esetleg kézbe venni A lélek botanikáját, ami bizonyos szempontból nézve egy 19. században játszódó feminista regény.

…a te szenvedéseddel azt teszel, amit akarsz – jegyezte meg gyengéden Hanneke. – Az csakis a tiéd. De elmondom, én mit teszek az enyémmel. Megfogom a nyaka szőrénél, a földre hajítom, és eltaposom a csizmám sarkával. Javaslom, tanuld meg követni a példám.

Nem szeretném agyonismételni magam, de aki hosszabb ideje követi a blogot tudhatja, hogy ezer láthatatlan szállal kötődöm Elizabeth Gilbert-hez. Imádom a könyveit, imádom magát az írónőt, az utánozhatatlan humorával, erejével és azzal a különleges világnézettel, amit vall. De A lélek botanikája nagyrészt fikció, nem az írónő személyes élményeit tükrözi, ezért egy teljesen más élményt adott számomra, ami összességében nem száz százalékig pozitív.

Az írónő új regénye végigöleli az egész 19. századot egy gazdag családból származó félig brit-félig holland nő, Alma Whittaker életét bemutatva. Alma botanikus családban nő fel Amerikában, a White Acre birtokon. Édesanyja igazi erős nő, szilárd világnézettel - vagyis minden úgy van, ahogy azt ő mondja - és nagyon odafigyel a lánya taníttatására. Alma édesapja pedig egy szegény brit családból származó férfi, aki botanikai tudását felhasználva meggazdagszik, mindig új és új üzleteket köt, birtokán a világ összes növényfajtáját meg lehet találni. Ebben a családban nő fel Alma, a csúnyácska, nem túl nőies, de nagyon tehetséges lány, aki bár ki sem mozdul a birtokról, de édesapja révén mégis megismerkedik a világ legnagyobb tudósaival és kalandoraival.

Bár látszólag meg van mindene, neki is ugyanolyan kétségei vannak, mint bárki másnak, vágyik a szerelemre, és ahogy telnek az évek, a birtok egyre szűkösebbé válik számára.

Ha nem tudtam volna ki írta a regényt, akkor is ráérzek, hogy ez csak Liz Gilberttől származhat. Éreztem a mondatokon az írónő humorát, iróniáját, hogy száz százalékig benne van a személyisége. Szóval már pár oldal után kompatibilisek lettünk a könyvvel, ami csak egy fél mondat erejéig, de ezzel a nagyon rózsaszínnel nekem egyáltalán nem "Lizes". Alma, a főszereplő nagyon sokban hasonlít az Eat Pray Love-ban vagy a Committed-ben megismert írónőre. Mindent tudni akar a világról, mindenkit meg akar ismerni, nem rendeli alá magát a férfiak akaratának és a társadalom szabályainak még a 19. században sem. Folyamatosan, harcol és küzd, keresi, hogy mi életének értelme.

– Milyen hatalmas nyereség, hogy ilyen közelről tanulmányozhatja a világot – folytatta Ambrose. – Úgy találtam, hogy túl sok ember fordul el az apró csodáktól. Annyival több erő található a részletekben, mint a nagy általánosságban, ám a legtöbben nem képesek arra képezni magukat, hogy nyugton ülve kivárják.

De Alma alakján kívül nagy szerepet kap az utazás a világ összes kontinensén keresztül, különösképpen megismerhetjük Tahitit, együtt alhatunk a tengerészekkel a hajón és várhatjuk a bálnát vagy éppen a tengeri betegség elmúlását. Ezekben a részekben is feltűnik Liz, mint az utazás szerelmese.

Ami pedig szintén szerepet kap a történetben, az a misztikum, azzal a különlegességgel, hogy Alma, mint botanikus végtelenül racionális ember, tehát ellenáll minden képletekkel és kísérletekkel nem magyarázható dolognak, egészen ameddig a kíváncsisága felül nem kerekedik ezen.

Talán én is túl racionálisan vagy prűden álltam ehhez a regényhez, de ahogy a misztikum szála befutott a történetbe, azzal számomra egyre abszurdabbá is vált az egész. Csak ráztam a fejem és kínomban nevettem olvasás közben. A kevesebb nekem több lett volna. Ugyanakkor annyira az írónőre vallott minden egyes mozzanat, hogy valahol mélyen örültem neki, hogy sikerült neki ezt is a történetbe szőni.

A gondolati sík nálam elúszott, valahogy nem volt meg a végén az az érzés, hogy "ezzel most mennyivel több lettem, mennyi kérdésemre adott egy lehetséges választ", de mint kalandregény csillagos ötös. Nagyon átfogó, részletes és a fejezetek előtt lévő növényrajzok is gyönyörűek. 

Lehet, hogy ez most nem volt teljes mértékben az "én könyvem", de tudom, hogy a kevés promóció ellenére, akit meg kell, hogy találjon azt meg fogja találni ez a regény, és átmegy majd az üzenet.