Bicskanyitogató kötelezők

Tudom, hogy ehhez az újabb cukorka színű kinézethez nem illenek az ilyen elnevezésű posztok, de az utóbbi időben a kötelező olvasmányok olvasása közben fél percenként tettem fel magamban, de sokszor hangosan is a kérdést "Te most szórakozol velem?". Remélem egyik író sem sértődött meg a tegezésért, sőt örülnek, hogy elérték a kívánt a hatást.

A Sorstalanságtól eleve ódzkodtam, hiába érdekel nagyon a holokauszt téma, mert mindenkitől azt hallottam, hogy a regény csalódás volt, szerintük túl van értékelve. Az első pár oldal után bennem is volt egy nagy kérdőjel, hogy ha már magyar író illetve magyar regény Nobel-díjat kapott, akkor miért pont ezt a művet kellett választani? A nagy értetlenkedésemnek az a meggyőződésem volt az alapja, hogy a Nobel-díjas regények minden mondatában három metafora és két hasonlat van. Ehhez képest a Sorstalanság nyelvezete teljesen lecsupaszított, egyszerű, nem olyan, mint egy klasszikusnak vett regényé. (Persze ki mondja meg, hogy mi számít klasszikusnak?) Emellett úgy vált ki érzelmeket az emberből, hogy a sorok között egy cseppnyi érzelem sincs. Csak szilárd tények vannak, a főszereplő, Gyurka mindent természetesnek vesz, elfogad. Ez pedig a 21. században élőknek a szemével elképesztően dühítő tud lenni, hiszen ma már minden olyan könnyen elérhető egy átlagos körülmények között élő ember számára is. Ez a regény egy új nézőpontból közelíti meg a holokauszt témát, ami nálam nagyon betalált, mert imádom a dühítő történeteket, hisz a legfontosabb az, hogy hatást fejtsen ki az olvasóban, legyen az negatív vagy pozitív. Miközben Gyurka megpróbáltatásairól olvastam úgy beléptem volna a sorok közé és megráztam volna ezt a naiv kisfiút, hogy "Hé, ébredj már fel! Az nem mehet így tovább, vedd már észre!" Elsősorban azért tetszett, mert ha Gyurkát nem is tudtam ráébreszteni a valóságra, de saját magamat igen.

A Sorstalanság után olvastam egy merőben más témájú regényt, Móricztól a Rokonokat, ami idén emelt tétel. A kötelezőkre általában nehezen hangolódok rá, ennél is már pár oldal után fejben imádkoztam, hogy ne legyen végig ennyire száraz és vontatott. Most már, hogy befejeztem, teljesen máshogy állok hozzá. Eldöntöttem, hogyha úgy hozza a sors, hogy magyar tanár leszek, akkor az Úri muri helyett ezt fogom elolvastatni a diákjaimmal, mert a témája 2015-ben legalább annyira fontos, mint száz évvel ezelőtt volt. Móricz szerintem zseniálisan eltalálta a mindenkori politikai élet lényegét, csak úgy lubickolt, minden oldalt megjelenített, közben pedig bemutatta egy nem politikusnak való politikus sorsát. Ezt a címet persze csak tőlem kapta meg Kopjáss István, a főszereplő, mert mindenkinek saját elképzelése van a politikáról, meg a fociról és társaikról. Ami ebben a regényben dühített, az a kendőzetlen őszinteség volt, az pedig nagyon meglepett, hogy valaki képes volt így átlátni ezeket a szövevényes dolgokat. Nálam abszolút alapmű lett.

Te miket ajánlanál kötelező olvasmánynak?

Még két évem van hátra a gimiből, így elég nagy rálátásom van a mai fiatalok olvasási szokásaira. Már akinek van olyan. Könyvmolyként nem az átlagot képviselem, sőt nem egyszer fordult már elő, hogy szinte csak én olvastam el egy kötelezőt az egész osztályban. Szerintem ez csak nagyon kis százalékban a mai fiatalok hibája, inkább nem is ők a hibásak, hanem a társadalom. A magyar órákon pedig csak a tényanyagot vesszük, nem gondolkodni tanítanak, kifejezni a véleményünket egy mű iránt, hanem mindenféle hülyeséget magoltatnak be velünk, amit két nap után elfelejtünk. Már ha vesszük rá a fáradságot, hogy egyáltalán megtanuljuk. 

Én személy szerint azt tartanám jó megoldásnak, ha a tanulóknak lenne választási lehetőségük, mondjuk 20-30 könyv közül, mert az soha nem szimpatikus senkinek, amire rá van aggatva az a jelző, hogy "kötelező". 

A magyar tanárnak az is a feladata, hogy megszerettesse az olvasást a diákjaival, az pedig lehetetlen egy több száz évvel ezelőtt íródott, irtó vastag mű segítségével, amiből minden harmadik szót nem is ért az ember. Ez persze túlzás, de nem hiszem, hogy sokan vannak akikkel egy kötelező szerettette meg az olvasást. Én magam tingli-tangli kis könyvecskékkel kezdtem, de eljutottam odáig, hogy nem az, hogy élvezem az összes kötelezőt, de van rájuk elegendő türelmem és nyitottságom, hogy elolvassam őket. (Persze rajtam is kifog egy-két darab, ez nem vitás.) A magyar oktatási rendszer egyik nagy hibája ez. Hogy a "nagyok", odafent olyan könyveket tesznek kötelezővé, amiket állítom, hogy ők maguk sem szerettek. Már ha olvasták őket.

Éppen emiatt jelentkeztem Niki "kihívására" is, amelyen minden résztvevőnek választani kellett egy könyvet, amit kötelezőnek ajánl. Ez az én hetem és Oscar Wilde-ot hoztam.

Remélem sikerül minden elfogultság nélkül írnom lelkitársam legnépszerűbb művéről a Dorian Gray arcképéről, amivel két éve találkoztam először és szerelem volt első szóra. 

Wilde-ot én igazi polihisztornak tekintem, nem hiába, a születésének 100. évfordulójára készített emléktáblára csak ennyit írtak: Itt élt Oscar Wilde, szellemes ember és drámaíró. Nem fért volna ki mennyi mindennel foglalkozott, milyen mélységekbe és magasságokba jutott. Azaz, magasságokba nem igazán, egy meg nem értett művész volt ő is, mint sokan mások. Szerintem a 21. században kellett volna élnie, talán a társadalom már kellően nyitott lenne az ő személyiségére, így a mai fiatalok is sokkal jobban képesek megérteni a műveit. Ez volt a fő indok amikor a Dorian Gray-t választottam.

Elgondolkodtató, megbotránkoztató, de őszinte mű egy tiszta fiúról, akit a tudatlansága és a hiúsága ejt csapdába. Csak egy ártatlan kívánság és Dorian már nem öregszik többé, ugyanaz a jóképű fiatalember marad, csak a róla készült arcképen látszik a változás, az összes botlása és hibája, az elromlás felé vezető útja. 

Dorian csak báb. Wilde az akkori arisztokrácia egy átlagos figuráját mutatja be, a sármos fiatalt, akinek mindene megvan és ezt ki is használja. Ellenpéldaként hat, ami érdeklődést kelt aztán elborzaszt, de olyan kereteken belül marad, hogy jó téma lehet egy tanórára.

Emellett megjelenik Lord Henry Wotton karaktere (valamiért az az érzésem Wilde saját magáról mintázta őt), aki amellett, hogy rengeteg hihetetlen gondolattal örvendezteti meg az olvasót, megmutatja hogyan lehet emberi keretek között elromlani (szerintem ilyen létezik) és csak az élvezeteknek élni.

A Dorian Gray-t én tizenkettedikeseknek ajánlanám, ha beleillik a tanrendbe, ha nem, mert ha komolyan veszi az ember, akkor rájön, hogy ez egy komoly könyv, amely komoly problémákat vet fel. Azért ideális, mert mielőtt "kilépünk az életbe", megmutatja, hogy ilyenné is válhatunk. Szörnyetegekké.