Tudom, hogy ehhez az újabb cukorka színű kinézethez nem illenek az ilyen elnevezésű posztok, de az utóbbi időben a kötelező olvasmányok olvasása közben fél percenként tettem fel magamban, de sokszor hangosan is a kérdést "Te most szórakozol velem?". Remélem egyik író sem sértődött meg a tegezésért, sőt örülnek, hogy elérték a kívánt a hatást.
A Sorstalanságtól eleve ódzkodtam, hiába érdekel nagyon a holokauszt téma, mert mindenkitől azt hallottam, hogy a regény csalódás volt, szerintük túl van értékelve. Az első pár oldal után bennem is volt egy nagy kérdőjel, hogy ha már magyar író illetve magyar regény Nobel-díjat kapott, akkor miért pont ezt a művet kellett választani? A nagy értetlenkedésemnek az a meggyőződésem volt az alapja, hogy a Nobel-díjas regények minden mondatában három metafora és két hasonlat van. Ehhez képest a Sorstalanság nyelvezete teljesen lecsupaszított, egyszerű, nem olyan, mint egy klasszikusnak vett regényé. (Persze ki mondja meg, hogy mi számít klasszikusnak?) Emellett úgy vált ki érzelmeket az emberből, hogy a sorok között egy cseppnyi érzelem sincs. Csak szilárd tények vannak, a főszereplő, Gyurka mindent természetesnek vesz, elfogad. Ez pedig a 21. században élőknek a szemével elképesztően dühítő tud lenni, hiszen ma már minden olyan könnyen elérhető egy átlagos körülmények között élő ember számára is. Ez a regény egy új nézőpontból közelíti meg a holokauszt témát, ami nálam nagyon betalált, mert imádom a dühítő történeteket, hisz a legfontosabb az, hogy hatást fejtsen ki az olvasóban, legyen az negatív vagy pozitív. Miközben Gyurka megpróbáltatásairól olvastam úgy beléptem volna a sorok közé és megráztam volna ezt a naiv kisfiút, hogy "Hé, ébredj már fel! Az nem mehet így tovább, vedd már észre!" Elsősorban azért tetszett, mert ha Gyurkát nem is tudtam ráébreszteni a valóságra, de saját magamat igen.
A Sorstalanság után olvastam egy merőben más témájú regényt, Móricztól a Rokonokat, ami idén emelt tétel. A kötelezőkre általában nehezen hangolódok rá, ennél is már pár oldal után fejben imádkoztam, hogy ne legyen végig ennyire száraz és vontatott. Most már, hogy befejeztem, teljesen máshogy állok hozzá. Eldöntöttem, hogyha úgy hozza a sors, hogy magyar tanár leszek, akkor az Úri muri helyett ezt fogom elolvastatni a diákjaimmal, mert a témája 2015-ben legalább annyira fontos, mint száz évvel ezelőtt volt. Móricz szerintem zseniálisan eltalálta a mindenkori politikai élet lényegét, csak úgy lubickolt, minden oldalt megjelenített, közben pedig bemutatta egy nem politikusnak való politikus sorsát. Ezt a címet persze csak tőlem kapta meg Kopjáss István, a főszereplő, mert mindenkinek saját elképzelése van a politikáról, meg a fociról és társaikról. Ami ebben a regényben dühített, az a kendőzetlen őszinteség volt, az pedig nagyon meglepett, hogy valaki képes volt így átlátni ezeket a szövevényes dolgokat. Nálam abszolút alapmű lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése