Irvin D. Yalom: Szemben a nappal

Irvin D. Yalom az a férfi, akire nemcsak pszichoterpeutaként, hanem íróként is nagyon felnézek, mert egészen idáig nem olvastam még olyan könyvét, ami egy-két oldal után ne szippantott volna magába. A Szemben a nappal című magyarul tavaly megjelent könyve, azonban más volt. Sokáig viaskodtam magammal, hogy elolvassam. Elkezdtem, majd kb. húsz oldal után abbahagytam és jó néhány hónap eltelt mire újra elővettem. Féltem a témájától, a haláltól.

Ebben a könyvében Yalom a halálszorongás témáját dolgozza fel, laikusoknak is teljesen érthető, de szakmabelieknek is nagyon hasznos módon. Én is mindig úgy éreztem, hogy a halál egy olyan téma, amiről mi magyarok különösen nem szeretünk beszélni, a szőnyeg alá söpörjük, ha szóba is kerül, inkább csak elvicceljük. Így szerintem ez egy hiánypótló könyv mindenkinek, a pszichológusoknak is, hiszen a szakmában sem sokat tárgyalt téma a halál. Pedig ahogyan Yalom is írja, az ember az egyetlen élőlény, akinek problémát okoz a saját létezése.

Én is féltem ettől a könyvtől és féltem a témától, azt hittem nagyon mélyremenő lesz, nagyon szomorú, negatív, miközben egy gyönyörű sárgaborítós könyvről van szó. Belevetíttem a félelmeimet, pont ezért volt végre nagyon jó elolvasni. Ha féltek elolvasni egy könyvet, azt mindenképpen olvassátok el.

Yalom teljesmértékben hozta a formáját, öröm volt olvasni a halálról. Egyszerűen fogalmazott, mégis olvasmányos, lebilincselő volt az egész. A fejezetek nagyon jól egymásra épültek, együltő helyemben el tudtam volna olvasni az egészet. Más könyveihez hasonlóan ebben is nagy szerepet kapott a filozófia, de megrágva, átfogalmazva, hogy egy filozófiában kevésbé jártas ember is megértse. Emellett rengeteg példát is hozott a praxisából, ami szintén segített mélyebben megérteni a dolgokat, de a pontot az i-re az író önbevallásai tették, a saját halálfélelméről is írt.

Nagyon szerettem olvasni, mert egy sokak számára nehéz témát tett emészthetővé és a félelmeimmel ellentétben, sokkal inkább egy életigenlő könyvet olvashattam olyan egyszerű, de magvas gondolatokkal, amiket soha nem fogok elfelejteni. Ha pedig mégis, akkor biztosan újra fogom olvasni a Szemben a nappalt, ahogyan teszem ezt Yalom sok más könyvével is. 

Értékelés:

5/5

Fülszöveg

Irvin D. Yalom legfontosabb, legtöbbet méltatott könyve, a Szemben a nappal, az élet legnagyobb kihívásával, a halálfélelem legyőzésének szükségességével szembesít bennünket. 

Arra bátorít, hogy félelem nélkül nézzünk szembe halandóságunk megcáfolhatatlan tényével. Ez a mestermű, amely összegzi Yalom személyes és szakmai életútjának tapasztalatait, segít felismerni, hogy szinte minden szorongásunk mélyén a halálfélelem munkál.

Amint szembe nézünk saját halandóságunkkal – állítja dr. Yalom –, rádöbbenünk, hogy semmi sem fontosabb az életben, mint a szeretteinkkel való őszinte párbeszéd, és a személyes kiteljesedésünk érdekében vállalt kockáztatás. 

A megindító, személyes történetek mesélői maguk is halálfélelemmel küszködnek – ahogy a szerző is –, így a Szemben a nappal különleges módszereket kínál a félelem leküzdésére és az élet igenlésére, hogy boldogabb, jelentőségteljesebb életet élhessünk.

Megjelent a Park Könyvkiadónál.

Donna Tartt: A titkos történet

Donna Tartt amerikai írónő arról híres, hogy tízévente jelenik meg egy regénye, de azok mind világhíresek lesznek. Én most az első könyvéről, a még 1992-ben megjelent A titkos történetről fogok írni, de ezt követte 2002-ben a A kis barát (The Little Friend), ami október végén jelenik meg magyarul, majd 2014-ben Az Aranypinty (The Goldfinch), amit pedig nemrég mutattak be a moziban. Az Aranypinty-re nagyon kíváncsi vagyok, A kis barát fülszövege annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, de remélem előbb-utóbb mindegyiket elolvasom majd. Most viszont jöjjön egy kis értékelés A titkos történetről, aminek röpke két és fél év alatt értem a végére.

A titkos történet Richard Papen, kaliforniai sráccal kezdődik, aki rossz családi háttérből jön, nem támogatja senki és a fiatal felnőttekre oly jellemzően nem igazán tudja, hogy mit akar kezdeni magával, hogy mit akar tanulni, kivé akar válni. Richard jelentkezik egy vermonti "magán" egyetemre, ami több szempontból is nehéz a számára, hiszen ösztöndíjjal veszik fel és egy teljesen új közegbe kerül, másfajta emberekkel. Van az egyetemen egy szinte titkos társaságnak beillő kis csoport, akik klasszika-filológiát tanulnak egy igéző, nem mindennapi tanártól Julian-től. Ez az 5 diák és a tanáruk a földtől messze elrugaszkodott, hedonista életet élnek, nemcsak tanulnak, hanem tapasztalnak is, ami furcsa, ugyanakkor nagyon vonzó. Richard bekerül hozzájuk és innentől kezdve gyökeresen megváltozik mindenben az élete. Az ő elbeszélésén keresztül pedig kibontakozik előttünk egy drámai thriller, amit szerintem nem lehetetlen elfelejteni.

Bár a leghosszabb olvasás díját messzemenően elnyerte nálam ez a könyv, de nem azért, mert nem tetszett volna, csak egyszerűen nem volt meg a hangulatom hozzá. Három hullámban olvastam, de pár oldal után mindig vissza tudtam helyezkedni a történetbe, mert a hangulattal valahogy a cselekmény is előjött bennem. Most, hogy a végére értem, bánom, hogy nem egyszerre olvastam el, mert akkor lett volna igazán ütős, de így is nagy sokk volt a befejezés.

Egy könyve után látszik, hogy az írónő borzasztóan intelligens, tűpontosan ír, erre a történetre  tényleg figyelni kell, miközben pedig egy olyan delírium-szerű érzésbe vonja be az olvasót, hogy szerintem hátborzongató. A szereplők olyan gyönyörűen kimunkáltak, hogy az összeset utáltam, de imádtam is egyszerre. Henry volt a kedvencem, aki talán kimondatlanul, de vezető szerepet tölt be a csoportban. Ha összeállítanék egy listát a könyvekben valaha megismert kedvenc karaktereimről, ő biztosan az első 5-10 között lenne. Richard-ot viszont inkább csak szántam, mert mindig ő volt, aki valamiért kilógott mindenhonnan, nélküle viszont nem lett volna ilyen ez a történet.

Arról sok regény van, hogy a gazdag szülők gyerekei játszótérnek használják az egyetemet, de arról viszont kevés, hogy mi történik, ha igazán eldurvulnak a dolgok. Ott az egyik kérdés, hogy mi történik ha átérzed/átéled, amit tanulsz? De mi van, ha csak sodródsz, ha csak történnek veled a dolgok? Mindkét nézőpont remekül látható a regényben.

A végére viszont leginkább az kezdett el foglalkoztatni, hogy miért pont Richard? Ő csak úgy bekerült, sohasem bíztak meg igazán benne a "barátai", ő volt a jófiú, a tisztafejű, a gondolkodó. 

Vannak olyan sorsszerű történések, amiken egyszerűen nem tudunk befolyásolni, csak a részesei leszünk. És aztán elmeséljük őket...

A fél csillag levonás annak szól, hogy nem egyszerre olvastam el, de egyébként kedvencnek jelöltem. Nagyon-nagyon nehéz, kemény olvasmány, őszre-télre szuper lehet, ha nem is most, de egyszer mindenképpen olvassátok el.

Értékelés:

4,5/5

Fülszöveg

Öten ​voltak – négy fiú meg egy lány. Két fiú szemüveget viselt, a harmadik albínó volt, az ikrek pedig, a fiú meg a lány, akár két flamand angyal. Megközelíthetetlen, titokzatos csoport a kis vermonti egyetemen. Már amit tanultak: az ógörög, az is a kiválasztottság légkörével vonta be őket. Ebbe az arisztokratikus társaságba csupán egyetlen új diáknak sikerül bejutnia: a feltörekvő Richard Papennek. Ő beszéli el évekkel később a csoport titkos történetét. A különös ifjak megszállott professzoruk vezetésével nemcsak tanulják, hanem át is élik a hajdani kultúrát, az ősi vallást, a mámoros orgiákat, hol az isten vért követel… Történhet-e bűn? Baleset? Áldozat? Hogyan lesz bűnhődés az árulóra kirótt büntetésből? Hogyan folyik egymásba elfojtott és megélt szerelem, szabadság és lelkifurdalás, álom és valóság, élet és halál? Donna Tartt könyve bűnügyi regény, a lélek rezdüléseit boncolgató finom olvasmány, mulattató és szívbe markoló. Egy fiatal amerikai írónő első regényét tartja kezében az olvasó: Mely máris világsiker.

Megjelent a Park Kiadónál.

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

Az idei év új felfedezése és nagy kedvence lett számomra a Nápolyi regények sorozat. Az első két részt még tavasszal elolvastam egymás után és már alig vártam a harmadikat, ami szintén nem okozott csalódást.

Fülszöveg: Elena ​és Lila, akiket az előző részekből (Briliáns barátnőm és Az új név története) már jól ismerünk, nővé érett, méghozzá nagyon korán. Lila tizenhat évesen férjhez ment, kisfia született, aztán elhagyta a férjét és a jólétet, és egy gyárban dolgozik, embertelen körülmények között. Elena elkerült a telepről, a Pisai Egyetemen tanult, írt egy regényt, melynek sikere kitárta előtte egy jómódú, művelt világ kapuit. Más-más módon, de mindketten megpróbálták ledönteni a falakat, hogy végre kitörhessenek a nyomorból, a tudatlanságból és a kilátástalanságból. 

A két lányt ezúttal a hetvenes évek Olaszországában látjuk viszont a tőlük megszokott fékezhetetlen lendülettel, korábban elképzelhetetlen remények, kétségek, feszültségek, kihívások között. Továbbra is összeköti őket az elszakíthatatlan, ambivalens, néha lappangó, majd heves kitörésekben vagy találkozásokban újra felszínre kerülő, váratlan nézőpontokat rejtő örök kötelék.

***

Még soha nem olvastam olyan regényt, ami egy ennyire erős, széttéphetetlen, de pusztító barátságról szól. Sok olyan történet van, ahol két ember szerelmét láthatjuk és élhetjük át ennyire mélyen, de igazi nagy barátságokról kevés.

Az első két rész Lila és Elena gyermekkorát és tinédzserkorát mutatta be. Ezekben még látszott egy kis fénysugár, hogy eljöhet a megnyugvás és a boldogság az életükben és a kettejük kapcsolatában, de számomra ez mostanra eltűnt. Nem történt semmi olyan, amire azt mondtam volna, hogy ez jó, ebből még valami pozitív változás elindulhat. Nem tudtam örülni az olyan történéseknek, amelyek miatt az olvasó örül egy könyv olvasásakor. Az egész könyvet belengte a bizonytalanság, ami valahogy belém is átkúszott.

Elena, aki ki akar törni a telepi életből, még valamennyire szimpatikus volt számomra az előző részekben, de ez mostanra eltűnt. Ezen is jó elgondolkodni... Elenán kívül senki nem volt soha kedves szereplő számomra és most már róla sem tudom ezt elmondani. Mert mindenki annyira emberi, mindenki tesz jót és rosszat, sokan rosszat tesznek a jóért. Itt nem tudok senki oldalára állni, nem úgy van, mint egyes regényekben, hogy a "jóknak" szurkol az ember, vagy hogy szimpatikus a gonosz, mert annyira jól van kitalálva a karaktere, meg különben is titokban ő jó, vagy legalábbis lehet sajnálni. Elsőre nagyon furcsa, de jó érzés ez számomra, hogy nem kell senki oldalára állni, hanem mindenkit lehet kívülről figyelni és nem megítélni. Szerintem ez a tetralógia egyik különlegessége.

Emellett sokkal komorabb és mélyebb a harmadik rész. Lassabban indul be és ez a komorság még jobban lelassítja. Utólag gondoltam át, hogy mennyi minden történt ebben a részben is, de a feszült hangulat valahogy elvitte az egészet, én inkább ezt viszem magammal belőle a negyedik részre. 

A másik változás pedig, hogy sokkal mélyebb, komolyabb gondolatok is a felszínre törnek, ami valahogy szükségszerű is. Mindkét főszereplő a 30-hoz közelít, előtérbe kerül a párkapcsolat, a családalapítás, a karrier, a szexualitás, amit a 70-es évek olaszországi történései is felerősítenek. A fasizmus, a szocializmus, a női egyenjogúság kérdései mind megjelennek a szereplők életében. 

Más volt ez a rész, mint az előző kettő, de nem ijesztett meg és ugyanúgy megállt az idő miközben olvastam. Csak a történet volt és én. Várom a befejező részt, de örülök is, hogy csak egy év múlva jelenik meg magyarul, mert úgy érzem nehezen fogom tudni elengedni Lilát és Elenát.

"...mert ki vagyok én, ha te nem vagy elég jó, ki vagyok?"

Irvin D. Yalom: Terápiás hazugságok

Megjelent nálunk egy újabb Irvin D. Yalom könyv és természetesen le is csaptam rá. A Terápiás hazugságokkal a pszichiáter-író ismét bebizonyította, hogy a "beszélgetős kúrákon"alapuló történetek mennyire le tudják kötni az embert.

"Tudja, azt mondják, a terápia célja az, hogy a páciens saját maga apjává és anyjává váljon. Azt hiszem valami hasonlót el lehet mondani a szupervízióról is. A cél az, hogy az ember saját maga szupervizorává váljon. (...)"

A Terápiás hazugságok két pszichoanalitikus összefonódó története. Ernesté az érzékeny, szabályokat áthágó ex pszichofarmakológusé és Mashallé, az ő konvencionális, nagyravágyó szupervizoráé. Ahogyan tulajdonságaikban hatalmas ellentétek, úgy a terápiájukban is teljesen máshogyan járnak el. A történet fő témája is ez. Mennyire kerüljünk közel a kliensünkhöz? Mennyire ragaszkodjunk a szabályokhoz? Mennyiben hihetünk annak, hogy minden embernek személyre szabott terápiára van szüksége?

Én lubickoltam olvasás közben, mert annyira életszerűen mutatta meg és hozta közel ezeket a témákat. Szerintem mindenkinek érdekes lehet, aki segítő szakmában tevékenykedik/fog tevékenykedni. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy nem lehet unalmas annak sem, aki csak kíváncsi laikusként kezdi el ezt a regényt vagy Yalom bármelyik másik könyvét. A haladás megint a fejekben és a tökéletesen megfogalmazott mondatokban történik elsősorban, nem pedig a cselekvések szintjén, de az a csodálatos benne, hogy még így is képes lekötni az olvasót.

Az eltérő terápiás módszerek mellett azonban helyet kap a regényben egy olyan szaftos téma is, mint a pszichoanalitikusok és a szexuális zaklatás, illetve a kliensek bosszúvágya is. És azon elgondolkodtatok már, hogy mi történik, ha egy elismert és büszke pszichiáternek van szüksége terápiára? Kihez fog fordulni?

Minden ízében különleges regény a Terápiás hazugságok. Amennyire vaskos, én annyira gyorsan haladtam vele és még mindig nem lett elegem a Yalom-könyvekből.

forrás