"...szerintem azért vagytok varázslók, mert boldogtalanok vagytok. Egy varázsló azért erős, mert érzi a fájdalmat. Tisztán érzi a különbséget aközött, amilyen a világ, és amilyenné ő tehetné. Vagy mit gondoltok, mi az a valami, amit a mellkasotokban érzetek? Egy varázsló azért erős, mert jobban szenved a többieknél. A csalódásokból születik az ereje."
Aztamindenségit. Lassan két napja fejeztem be A varázslókat, de még most is annyi minden kavarog a fejemben, hogy nagyon nehéz rendet tenni közöttük. Ott volt a borítón is, megmondták nekünk olvasóknak, hogy ez a történet majd más lesz, de kb. a feléig nem akartam ezt elhinni. Most meg csak nézek magam elé, hogy "Úristen, mi volt ez?".
Lev Grossman könyvében a varázslók élete az egyetemmel kezdődik, New York állam egy eldugott, varázslatokkal védett részében. Quentin Coldwater az átlagon felül intelligenciával rendelkező, kicsit különc fiú úgy érzi végre megtalálta azt a helyet, ahol nem lóg ki a sorból. Azonban még Varázskapu, a többi hozzá hasonló diák és az egzotikusabbnál egzotikusabb nyelven elismételt varázsigék sem csökkentik a hiányérzetét, a boldogtalanságát.
Szerintem A varázslók nem a felnőtté válásról, hanem a varázslóként is kőkemény emberlétről szól. Arról, hogy mindig keresünk valamit vagy valakit, aki nem lehet a miénk, és, ha véletlenül mégis megtaláljuk, akkor újabb dolgok után vágyakozunk.
Hetekkel ezelőtt úgy ajánlottam ezt a könyvet a blog Facebook oldalán, hogy akik a Harry Potteren nőttek fel, azoknak A varázslók kötelező olvasmány. Persze a Harry Potteren is volt a hangsúly, mert nem árt, ha szereti valaki a varázslók/varázslatok világát, de mégis a mondat másik fele a fontosabb. A varázslókat az értheti igazán, aki elért már egy bizonyos kort és nem a happy enddel végződő, mesébe illő fantasy-k foglalkoztatják elsősorban.
Az író ebben a történetben nem arra használta az általa kitalált világot, hogy tanítson vele, hanem hogy kifejezze, megmutassa azt az örök kételyt, amely minden emberben benne van. Ezért végig valami leírhatatlanul baljós, melankolikus hangulat lengi körbe a regényt, ami nem csak a főszereplő, Quentin személyéből árad, hanem az összes többi karakterből is. És a mai világban már eléggé elmosódtak a határok, de szereplőink nem sütőtöklevet isznak és nem kell szerelmebájitalt kotyvasztaniuk, hogy elüssék valami jó kis mókával az estét.
Ha már sütőtöklé, a Harry Potter néhányszor megjelenik a regényben kis utalások formájában, ami viszont szó szerint egyszer sem, de mégis végigköveti a történetet az a Narnia Krónikái. Már a regény elején kiderül, hogy Quentin kedvenc könyvei, amelyek Fillory-ban, egy elvarázsolt helyen játszódnak, kísértetiesen hasonlítanak Narnia-ra. Talán ez az egyetlen gyengepontja számomra a regénynek, hogy e téren nem tud teljesen újat hozni.
Viszont a másik oldalon pedig egy olyan típusú fantasy-t teremtett meg az író, amilyennel még nem volt dolgom. Ahogy egyre jobban elmerülünk a képzelet világában, annál jobban bukik a felszínre a valóság, és ez a kettő különleges kölcsönhatásba lép egymással.
Nagyon más, mint bármi, amit eddig olvastam, de engem sikerült magába szippantania. Szerencsére a folytatásra nem kell már sokat várni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése