"Rajtam kívül vajon elolvassa-e majd más is ezeket a leveleket? Rajtam kívül kiben másban lelek vigaszt? Mert gyakran rászorulok a vigasztalásra, sokszor nincs elég erőm, és többször vallok kudarcot, mint ahányszor nem. Mindezt jól tudom, és próbálok újra meg újra megjavulni."
Anne Frank 1942 nyarán születésnapjára kapta azt a füzetet, amibe aztán elkezdte vezetni a naplóját. A naplóban szereplő bejegyzések azonban nem egyszerű dátumozott szövegek, hanem levelek egy kitalált barátnőnek, Kitty-nek, akivel Anne minden titkát megosztotta a rejtőzködés előtt és alatt.
Ez a kötet a II. világháború leghétköznapibb, legemberibb, gyermeki oldalát mutatja meg. Azt, hogy mit tesz az emberrel az örökös bezártság és, hogy az álmok és a vágyak miként éltetik mégis a fiatal lelket.
Anne naplója valóban csak egy kamasz lány naplója, de a csak szót mindenképpen el kell hagyni a kijelentésből, mert hatalmas fontossága van Anne sorainak minden ember, de legfőképpen a fiatalok a számára.
Az elején nehezen rázódtam bele Anne gondolatvilágába, hiszen tényleg úgy fogalmaz, mint egy tinilány és a sokszor túl hétköznapi mondandója sem mindig egyformán köti le az embert. De aztán történt valami. Megszerettem őt és rájöttem, hogy rengeteg közös van bennünk, mindketten tele vagyunk tervekkel és a legrosszabb időkben is próbálunk kitartani.
Mert a rejtőzködőknek is voltak jobb és rosszabb napjaik. Volt, hogy hatalmas lakomákat csaptak, máskor három kanálnyi zabkása volt a reggelijük. Ünnepeltek születésnapokat, de sokszor a sötétben feküdtek egymás mellett és moccanniuk sem szabadott. Anne sokszor nemcsak a családtagjaival, hanem összes bujdosóval hadban állt, ennél pedig csak az volt a megrendítőbb, amikor önmagával vívott harcot.
Ahogy a levelek sokasodnak, úgy válik Anne felnőtté és mindenkinek megmutatja egy jobb és békésebb világ lehetőségét.
Ez a napló szerintem örök érvényű, nemcsak azért, mert a II. világháború hétköznapi oldalát mutatja be remekül, hanem mert megmutatja minden olvasó számára, hogy a hit az, ami minden nehézségen képes átvezetni az embert.
Ha már újra szó van a kötelező olvasmányok reformjáról...úgy gondolom, ez is egy olyan mű, ami a száraz tananyag helyett képes rávilágítani a háborúk igazi lényegére. A kötelezők között lenne a helye.
"Hidd el, hogy aki már másfél éve ilyen bezártságban él, annak - minden méltányosság és hálaérzet ellenére is - olykor mélységesen elege van. Érzelmeket nem lehet kiiktatni. Biciklizni szeretnék meg táncolni, fütyülni, szétnézni a világban, fiatalnak érezni magam, érezni, hogy szabad vagyok, csak ilyenekre vágyom, de nem mutathatom ki, mert képzeld el, mi lenne, ha mind a nyolcan elkezdenénk panaszkodni és savanyú arcot vágni, mire volna jó?"
