2014. április 18., péntek

Az idei Költészet napja margójára

Eddigi életem során, ami valaki szerint nem túl hosszú időt, mások szerint viszont annál többet foglal magába, mindig is az a regényolvasós ember voltam. Azért szeretem a regényeket, mert van elejük és végük (általában), számtalan rokonszenves vagy megbotránkoztató karaktert sorakoztatnak fel, a lényeg az, hogy szeressem őket, és hogy minden regénnyel egy újabb, egy másabb világba csöppenek. Ahogy azt az olvasást "népszerűsítő" képeken is olvashatjuk feliratként, hogy mindenki annyi életet él meg, ahány könyvet elolvas. De mi a helyzet a versekkel? Pár héttel ezelőttig nem rajongtam értük, mert tudtam, hogy azzal, ha elolvasok egy verset még nem fogom azt megérteni. Így ha kivettem egy verseskötetet a könyvtárból sehogyan sem haladtam vele, mert én a regényekhez vagyok szokva. Hiába olvasok el kétszáz oldalt, háromszáz oldalt, de nem fáradok bele, ha jó regényről van szó, viszont ha versekről beszélünk, akkor sokszor már egy is "sok", mert kevéssel mondanak sokat. 
És most jön a mesém, hogy volt egyszer egy irodalom óra és egy Ady Endre nevű úriember, aki megmutatta nekem, hogy egészen idáig rosszul álltam a költészethez és egyfajta versenyként kezeltem a versek olvasását. Nyilván közrejátszott a dologban, hogy Ady közelebb áll a legtöbb emberhez, nem úgy mint egy Balassi Bálint. Ő általa, a versei által értettem meg, hogy a kevés szó mennyit mond, hogy mennyi mindent ki lehet fejezni néhány mondattal, néhány gondolattal. És versírós ember sem voltam/ vagyok, de megihlettek Ady művei és elkövettem néhány alkotást az elmúlt időszakban. Jelenleg több kedvenc versem is van most tőle, de ami úgy érzem tényleg mindent kifejez, az a Kocsi-út az éjszakában. Kölcsönvettem egy sorát és alkottam belőle egy "modern" változatot, talán majd egyszer megmutatom nektek, de akkor most jöjjön egy vers a sok közül, ami felér egy egész regénnyel, olyan öt-hatszáz oldalassal.

Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,

Milyen szomoru vagyok én ma,

Milyen csonka ma a Hold.


Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.


Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,

Félig mély csönd és félig lárma,

Fut velem egy rossz szekér.


Az iskolában idén a mi osztályunk csinálta a Költészet napi műsort. Nem vagyok elfogult, a sok unalmas műsor közül, amiket az évek alatt láttam, a miénk üde színfolt volt. József Attilától a Születésnapomra meglepetés költeményt énekeltük gitár kísérettel és a műsor végén pedig verseket osztogattunk, szórtunk amiknek az összeállítását én végeztem. Volt köztük mindenféle, Kölcseytől Pilinszkyn át, egészen Simon Mártonig. És csak hogy bizonyítsam, a sorsnak tényleg nagy hatalma van, a Kocsi-út az éjszakában magát nem zavartatva esett le pont a lábam elé az ominózus versszóráskor.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése